Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. április tettek - újra elkövették a tévedéseket, amelyekről addigra kiderült: azok miatt tört ki a második világháború. A két világháború között minden tárgyilagos történész megállapította, hogy végzetes bűn volt a Monarchia szétrombolása s ezzel bomlott meg a közép-európai egyensúly. Az 1920-as párizs- kömyéki békék termeltek ki egy Hitlert, aki nemcsak lángba borította az egész világot, de rászabadította Sztálint és a bol- sevizmust Európára. A sors torz fintora, hogy a kisebbségek jogait semmibevevő 1947-es békediktátum összekovácsolásában oroszlánrésze volt annak a Szovjetuniónak, amely a toleráns lenini nemzetiségi politika letéteményesének vallotta magát. Az 1947-es párizsi béke perfidebb volt még a trianoni diktátumnál is, mert felrúgta az Atlanti Charta fennkölt elveit és Jalta alapján állva kiszolgáltatta Közé-Európát Moszkvának. (Jó, tudom, hogy nem indokolt Jaltától eredeztetnünk minden bűnt, mert a jaltai határozatok elvben jószándékúak voltak. De csak elvben. A gyakorlat szégyenteljes volt a nyugati hatalmak számára, amelyek megnyerték a háborút, ám elvesztették a békét és Hitler után Sztálint engedték be Európába. Csak nagyon kis szépségtapasz a gyalázatos művön, hogy az Egyesült Államok kongresszusa sohasem ratifikálta a párizsi békét, amit a diktátum rendelkezései és az előzetes megállapodások semmibev ev ése elleni titakozásnak is fel lehet fogni.) Ha most visszaszállunk az ötven év előtti időkbe és felidézzük, hogyan is zajlott le az a bizonyos aláírási aktus, ami véglegesnek tűnőén eldöntötte Magyarország sorsát (és a Pax Sovietica több mint négy évtizedre valóban befagyasztotta a változás minden reményét), érdemes néhány epizóddal érzékeltetni, milyen kiszolgáltatott helyzetben volt akkor hazánk és milyen hálátlan szerep jutott a Párizsba küldött magyar békedelegációnak, amely a siker minden reménye nélkül vállalta a rábízott feladatot. A feladatra való felkészülés azonban sok kívánnivalót hagyott maga után. A küldöttségvezető Gyöngyösi János külügyminiszter nélkülözött minden kvalitást, ami erre a rendkívüli feladatra alkalmassá tette volna és nemhogy nem rendelkezett semmiféle diplomáciai tapasztalattal, de még nyelveket sem beszélt. Már az előkészület sem volt megfelelő, mert az akkor már kommunistákkal megtűzdelt magyar külügyminisztérium valósággal elszabotálta az adatgyűjtést. A román és csehszlovák delegációhoz képest a magyar békeelőkészítő anyag szánalmasan kevés volt és teljesen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a magyar érveket hathatósan alátámassza. Persze igazságtalanság lenne az eredménytelenségért a delegátust kárhoztatni: ahogy az Trianonban is történt, a magyarok argumentációját meg sem hallgatták a győztesek és valószínűleg a legalaposabb felkészültség esetén sem számíthattunk volna jobb eredményre. Ezt legjellemzőbben az a bánásmód bizonyítja, amivel a magyar delegáció egyetlen javaslatát az aláírás napján kezelték. A francia külügyminisztérium, a Quai d’Orsay óratermében, a Salon de l’Hongroe-ban február 10-én délután került sor arra az ülésre, ahol a francia, az angol, az amerikai és az orosz szövetségesek képviselői fogadták a magyar delegációt, az aláírás lebonyolítására. Alighogy az elnöklő George Bidault francia külügyminiszter röviden üdvözölte a megjelenteket, az asztalnál vele szemben helyet foglaló Gyöngyösi János egy jegyzéket próbált átnyújtani Ebben a magvar kormány tiltakozásának adott hangot amiatt, hogy a békeszerződés egyoldalú határozattal hozzájárult a magyarok Csehszlovákiából történő kitelepítéséhez, a második pontban leszögezte. hogy a békefeltételek jóvátételi rendelkezései elviselhetetlenek és lényegében teljesíthetetlen terheket rónak a magyar mezőgazdaságra, végül bejelentette a magyar kormány egyetlen területi igényét: Erdély határának Magyarország javára történő kiigazítását, ami a trainoni határ mentén egy tisztán magyarok lakta huszonkétezer négyzetkilométeres sávra vonatkozott. (Itt kell megjegyezni, hogy a párizsi béke nemhogy' korrigált volna valamit a trianoni igazságtalanságokból, de még megtetézte az országcsonkítást azzal, hogy' a Duna Pozsonnyal szembeni partján további három színmagyar községet csatolt Szlovákiához. Ehhez a győztes oldalhoz tartozó szlovákok - akik pár évvel azelőtt mindenkinél lelkesebben szolgálták Hitlert - stratégiai okokból ragaszkodtak, de csak később derült ki, hogy erre a magyar oldalon kialakított hídfőre a Duna elterelése miatt volt szükségük. Követelésüket. amelyet Molotov támogatott, a békekonferencia természetesen teljesítette.) A jegyzék átadására azonban nem került sor. Bidault külügyminiszter félbeszakította Gyöngyösit és udvariasan, de ellentmondást nem tűrő hangon értésére adta, hogy a veszteseknek nincs joguk kifogásokkal élni a már megszövegezett békefeltételekre vonatkozóan és a delegáció egyetlen feladata: aláírni az előtte fekvő kész okmányt. Erre Gyöngyösi János nem tehetett mást: mappájába tette a jegyzéket és kézjegyével látta el az okmányt, amelyet utána sorban aláírtak a szövetséges nagyhatalmak külügyminiszterei is. Az aktus végétért. Kézfogás nem volt: a résztvevők udvariasan meghajoltak, mindenki megkapta a saját példányát és Bidault befejezettnek nyilvánította az ülést. (Az epilógushoz tartozik, hogy a magyar delegáció másik három tagja - Auer Pál, Kertész István és Szegedy-Maszák Aladár - az őket körülvevő újságírókkal ismertette, hogy mit tartalmazott az át nem adott jegyzék, amelyet később elküldték a francia külügyminisztériumnak is. Ott nyilván iktatták, majd irattárba tették. Hatása egyenlő volt a nullával. A párizsi béke aláírásánál követett eljárás nem sokban különbözött a trianoni ítélethirdetéstől, legfeljebb any- nyiban, hogy míg Clemenceau megalázóan bánt a legyőzött országok küldötteivel, Bidault betartotta a diplomáciai udvariasság szabályait. Ám a lényegen ez nem változtatott.) A párizsi béke a demokrácia magasztos elveinek és a népek önrendelkezési jogának megcsúfolása volt, örök szégyeneként a kultúrvilágnak. 1947. február 10-én néhány évtizeden belül másodszor büntették meg Magyarországot olyan bűnökért, amelyeket sohasem követett el és egy olyan háborúért, amiért semmiféle felelősség nem terhelte. A nyugati szövetségesek rövidlátása, de főleg az Egyesült Államok középeurópai ügyekben való járatlansága tálcán kínálta a Szovjetuniónak a lehetőséget, hogy megvesse lábát a térségben, elsősorban természetes szövetségeseire, a szláv népekre támaszkodva. És Magyarországnak ezekkel szemben semmi esélye sem lehetett, mert a kizárólag a Szovjetunió elleni hadbalé- pése miatt akkor még rajta égett a háborús bűnösség stigmája. Csak néhány évnek kellett eltelnie, hogy a Nyugat átértékelje
