Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. április energiát arra fordítanák, hogy legalább maguk között, kizárólag a feketék között megelőzzék a bűncselekményeket, neveljék egymást a jóra, akkor mindenki jobban járna és nem kellene semmiféle követeléssel előállniuk. Valami ilyesmit kellene javasolni végre a hazai cigányságnak is! Alig néhány nap múlva azonban Farkas Flóriánnak, az országos cigány önkormányzat (kétes pénzügyeiről is ismert) elnökének a neve jelent meg a Népszabadságban (febr. 14.). Roma párt megalakítását helyezte kilátásba, és azt mondta, hogy ha nem születik törvény a legnagyobb kisebbség parlamenti képviseletéről, akkor így, pártban indulnak a választásokon 1998-ban. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen a lakosság - állítólag - 5%-át kitevő cigányság ugyanolyan jogokkal rendelkezik, mint a többi állampolgár. Csakhogy: ha a származás megjelölése bűncselekmény elkövetése esetén a rendőrségnek (is) tilos, törvénytelen, akkor miféle dolog lenne a jogok megadása területén? Etnikai alapon szervezett párt? “Roma” megjelölés, ha képviseletről van szó? Tudathasadás? Az bizony, a javából! Hátha még azt is hozzávesszük, hogy ugyanezen a napon a Magyar Nemzet arról tudósítja a kedves olvasót, hogy módosítani kell a kisebbségi önkormányzati törvényt, mert rengeteg probléma van vele. A létrejött kisebbségi önkormányzatok nem kapnak elég pénzt. Az ilyen önkormányzatok alapja ugyanis a szabad identitás megválasztása, más törvény viszont tiltja a kisebbségek regisztrációját, azaz nyilvántartásba vételét. Ez ellen ugyanis maguk a kisebbségek - elsősorban a cigány és a zsidó - tiltakoznak legjobban, azt azonban elvárják, hogy az általuk, mindenféle adat nélkül, tehát ellenőrizhetetlenül, hasra ütéssel bemondott létszám alapján kapjanak pénzt a közvagyonból! Tudathasadás? A legtökéletesebb példája! Arról már írni is alig érdemes, hogy tegnap (márc. 5.) az Országgyűlés 4 milliárd forintot szavazott meg a zsidók teljes vagyoni kártérítésének első részleteként a Zsidó Kártérítési Alap feneketlen zsákjába - közvagyonból. Miközben zajlik a vita Karsai László történész (a Kirekesztők c. kötet ösz- szeállítója-szerkesztője) és az Országos Levéltár, valamint az előzőekben is említett Majtényi László adatvédelmi biztos között. Karsai úr az izraeli Jad Vasemtől megbízást kapott a holocausttal kapcsolatos, Magyarországon fellelhető valamennyi adat felkutatására és Izraelbe továbbítására. Pa ügy ugyancsak a Népszabadság február 4-ei számában olvasható, abban, amelyben a két törvényőr úr kijelenti, hogy a cigányság semmiféle szóval körül sem írható fogalom - ha bűnözésről van szó! (Nem szeretném azt állítani, ami pedig a kijelentések értelmében igaz: ezzel ők maguk tüntették el a cigányságot, mégpedig nyomtalanul! Megnevezhetetlenné tették. De nem is mondhatom ezt, mert ha jogok és pénz követeléséről van szó, akkor nagyon is léteznek, mint láthattuk.) Karsai úr az említett lapban arról is nyilatkozik, hogy a vidéki levéltárak mennyire készségesen teljesítették kéréseit, ami egyben azt is jelenti, hogy elképzelhetetlen mennyiségű adat jutott ki máris Izraelbe (nem is említve itt, hogy Karsai apja, Karsai Elek “a BM levéltárból és egyéb iratőrző helyektől megkapott, a holocaust áldozataival kapcsolatos dokumentumokat már 1957-61 között elkezdte Izraelbe küldeni. 195 mikrofilmtekercsről beszél a fáma”', Szőcs Zoltán, Magyar Fórum), míg a Levéltár vezetője, dr. Lakos János főigazgató, az adatvédelmi törvényekre hivatkozva, megakadályozta a további adatkilopásokat. Pontosabban: mindent kutathat Karsai, de mindazokon az iratokon, amelyek még adatvédelem (személyiségi jogi védelem) alá esnek, a nevet és a személyt azonosító minden adatot olvashatatlanná tesznek. Ez azonban így az ő számára sérelmes. Mert bár igaz, hogy a zsidóság kézzel-lábbal tiltakozik mindenfajta nyilvántartásba vétele ellen, igaz az is, hogy ha én, vagy bármely nem zsidó kollégám leírja a szót: zsidó, akkor kapja az áldást, antiszemitázást, fasisztázást; igaz az is, hogy ők maguk azonban nagyon is nyilvántartják magukat és egymást! De legfőképpen az nagy igazság, hogy a holocaust áldozatairól - a hasraütéses és egyre változó számoktól eltekintve - semmiféle pontos nyilvántartás nincs! Pontosabban van, az Imrédyék által az elhurcoltalcról készített (347 ezer fő, márpedig ők maguknak bizonyára nem hazudtak!), de mivel ez a “létszám” nem kilégítő sem Karsaiéknak, sem a Jad Vasem- nek, annál is inkább nem, mert ennek a létszámnak egy része - ne firtassuk hogy kisebbik vagy nagyobbik része - természetesen “felszabadult”, életben maradt, csak nem biztos, hogy Magyarországra tért vissza, így most szeretnék valamivel igazolni az általuk hirdetett elpusztítottak számát. Csakhogy ha ez így van, akkor vajon mire alapozta a Magyar Országgyűlés a kártérítést, amelyet, mint utóbb kiderült, csak a holocaustban elpusztult, örökös nélkül maradt zsidók után kaphatnak meg közösségeik? (A többiek valószínűleg a 4 milliárd sokszorosát fogják kapni, hivatkozván a most meghozott törvény “szokásjogára”...És akkor a svájci aranyügyeket nem is említettük!) Tudathasadás? Az bizony! Szándékos. De nézzünk messzebb Magyarországtól, bár az említésre kerülő kiragadott jelenségek, mint világjelenségek, ma már otthon is láthatóak. Állandó agymosásban részesülünk, hogy soha nem felejthetően belénkvéssék a világ túlnépesedésének “problémáját”. Egyrészről nagy fejlődés, hogy az orvos- tudomány az emberiség egész földrészek lakosságát megtizedelő (felező?) borzalmas betegségeit ma már gyógyítani képes, megállította a népesség egynesúlyban tartását úgy, ahogy biztosító rettenetes járványokat. Ez a fejlődés, mondják. Másfelől újabb és újabb - ha nem is a régiekhez hasonlóan gyorsan pusztító - halálos betegségek (kórokozói) ütik fel a fejüket. Elég csak az AIDS-re vagy a rákra gondolnunk. S mit tapasztalunk? A legfejlettebb országok a rákkutatásra korántsem fordítanak akkora összegeket, mint az AIDS elleni szer feltalálására! S itt elgondolkodik az ember ... Annak idején a Kossuth rádióban hallottam egy tudományos műsort (talán a 70- es évek elején-közepén), amelyben egy kiváló orvoskutató hölgy arról beszélt, mi az emberségesebb: az akkor még nem túl nagy számú AIDS-es beteget elkülöníteni, ami Amerikában már akkor is “sértette a személyiségi és emberi jogaikat”, de ezzel megvédeni a hallatlanul nagy többség, mondjuk, az egész emberiség élethez való jogát, avagy a kisebbség jogi követeléseinek helyt adva, kitenni az egész emberiséget, vagy annak nagy részét a fertőzésnek? Az értelmes, emberi válasz nem lehet kétséges, az eredményt, ennek ellenére, ismeijük!
