Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
1997 április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG Ü I mM illliH rSiHäg m Hl 1 Az emberi szellem egyik legnagy obb géniuszát ünnepeljük ebben az évben, amikor Franz Peter Schubertre emlékezünk születésének kétszázadik évdorulóján. Mindössze 31 évet élt és ő a legfiatalabb korban elhunyt kivételes értékű zeneköltő, aki éppen úgy a miénk, mint bármely más kultúr- nemzeté a világon. Bécsben született. Apja a császárváros melletti Lich- tentalban néptanító, tanproletár, ezért tisztes szegénységben élnek. A fiatal gyerek nagy tehetségét igen korán felismerik az udvari konviktusban, ahol tanul. Itt az énekkar tagja, azonkívül zongorázik és hegedül. Az agg Salieri, Mozart egykori irigye, kinek a fiatal Liszt Ferenc is tanítványa volt, felfigyelt rá és azt szerette volna, hogy7 jó opera-komponista legyen belőle. Franz azonban semmiféle szabálynak nem volt hajlandó alávetni magát. Ment a maga útján. Megtartotta ugyan a klasszikus formát, de ezen belül már a korai romantika képviselője volt. Schumann, Chopin, Liszt, Mendelssohn, Loeve és Wolf elődje. A szülői házat elhagyva nagy szegénységben élt, többnyire 2-3 barátjával - írókkal költőkkel, muzsikusokkal - egy lakásban, vagy inkább egy szobában, akik közül legismertebbek: Grillparzer, Mayrho és Schober. Megosztották egymás közt a nyomorúságukat. A kor, amelyben a nagy zeneszerző, s említett társai születtek és éltek, a francia forradalom után, a Napóleoni háborúk idejére, majd a Bécsi Békét (1815) követő temetői csend évtizedeire esett. (I. Ferenc, Cabinet noire, etc.) Ezt az állapotot Talleyrand jellemezte igen találó szavakkal: “Mindenki úgy tért otthonába, mint a látogató, aki valahol meg akar pihenni, de nem is gondol rá, hogy állandóan ott maradjon. ” Schubert is így lett korának szimbóluma, az országút, az örökös vándorlás a lélek bolyongásának zarándoka, anélkül, hogy szülővárosából hosszabb időre elmozdult volna. Valószínűnek tartom, hogy született elit lévén kételkedett tehetségében. Talán ez okozta félénkségét is, azonkívül a számára szomorú tény, hogy mindössze 160 centiméter magas, kissé gömbölyded, erősen rövidlátó fiatalember volt, társai örökös viccelődésének célpontja, akik csak “Gombácská- nak” becézték. Ez a bizonytalanságérzet viszont - amikor nyárspolgári módon állandó foglalkozást keresett - nem akadályozta abban, hogy megszakítás nélkül dolgozzon és szünet nélküli munkájával kárpótolva magát, megíija páratlan szépségű műveit. Tizenhat éves korától haláláig alkotott, több mint 1000 szerzeményét hagyta az utókorra. Szándékosan írtam ezt a meghatározást, mert életében soha nem kapott olyan elismerést, amit tehetsége megérdemelt volna. Igaz, hogy ebben az időben kizárólag olyan zeneszerzőket kaptak fel. akik egy hangzavar virtuózai voltak, vagy pedig csodagyerekek. Legjobb példa erre a gyermek Mozart, Liszt és Chopin. Ő pedig ezek technikai tudását soha nem érte el, úgyhogy például a híres “Wanderer fantáziáját” képtelen volt hiba nélkül eljátszani. Nem törtődött ezzel, csak komponált, amihez egyetlen ösztönzője Istenáldotta tehetségén kívül lelkének égbetörése volt. Mindig csak Bécsben érezte jól magát, de semmi nem akadályozta meg abban, hogy lelke örökké úton legyen, mivel hite szerint csak így érhette el az anyag világából való felemelkedést a végtelen felé. Valószínűleg ezért írta le: “Megfoghatatlan örök vágyódás kínoz. ” Egyetlen kikapcsolódás számára, amikor barátaival kirándul Grinzing, vagy valamelyik közeli falu kocsmájába, hogy útközben gyönyörködhessen a természet szépségében, majd vidáman sörözzenek. Ilyenkor leül a zongorához és ját- sza a szebbnél szebb dalokat, amelyek annyira egyszerűek, hogy már első hallás után mindenkiben megmaradnak. Az örök természet jelenségeit bámulattal figyeli, legyen az a csillagos ég, egy havasi legelő, virágos rét, kristály- tiszta forrás, égiháború vagy hóvihar. így születtek meg azok a csodálatos melódiák, amelyek minden művében megtalálhatók. Ezt a kincset gazdagították magyarországi tapasztalatai is, amikor 1818-ban és 1824-ben néhány hónapra elvállalta gróf Eszterházy János Zsilicén, Bars megyében lévő birtokán lányainak zenetanítását. Ezzel magyarázható, hogy műveiben több magyar népdaltöredéket ismerhetünk fel. Egyes életrajzírói szerint itteni tartózkodása idején gyógyíthatatlan betegséget szerzett, amit sajnos elhanyagolt és később halálát okozta. Erre azonban semmi hiteles bizonyiték nincs. 1825-ben hosszabb időt töltött kórházban, de betegsége nem akadályozta munkájának folyamatosságát. Beethoven az örök ideálja, akiben a felsőbbrendű lángész megtestesülését látta. Ez volt talán az oka, hogy a nagy mester amúgy is félszeg csodálója mindössze néhány alkalommal beszélt vele. 1827-ben azonban mégis ő volt az egyik halottvivöje, következő évben pedig töszomszédja lett a temetőben, nem messze a közös sírban eltemetett Mozart emlékművétől. Ez a lángelme, aki a dallam kiapadhatatlan forrása, egész életében sietett, nem ismerve pihenést munkájában, mert midnen bizonnyal megérezte korai halálát Valószínűleg ez az oka, hogy állandó őszben élt, az örök szeptembervég illatától terhes hervadásban, miközben kereste lelke vágyakozásának végcélját a párás, enyhe fényben. Víziószerű ez az útkeresés, melynek nincs más célja, mint lelke nyugalmának a megtalálása. Ezt adta nekünk hatszáznál több csodálatos dalában, amelyek sokszor halálközelből, sőt halálvággyal nézik az életet, ami nem hozott számára elismerést szűk barátai kö
