Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-04-01 / 4. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. április szágban és negyedére fogyott a népesség, de harmadszor is megismétlődött mindez, amikor századunkban a szovjet- orosz-szláv hódoltság peremvidékére került, Európa küszöbén kívül, a hidegre vettetett ez az szerencsétlen ország. Kellemetlenek vagyunk mi nagyon a Nyugat számára. A magyarok mindig áldozataikat emlegetik és hálát várnak: izgága népség, amelyikkel folytonosan csak baj van. És ezt a hiedelmet buzgón terjesztik, a gyűlölködést szítják ellenségeink, akiknek útban vagyunk. Csoda-e, hogy a szomszéd népek azon vannak, hogy fogyatkozzék az ország és ezt minden eszközzel elősegítik? Mert a kezeik messzire nyúlnak és én nem tekintem véletlennek, hogy hosszú évtizedek óta hivatalosan semmi sem történik a népességcsökkenés ellen, sőt egyre-másra tanúi lehetünk olyan intézkedéseknek, amelyek kifejezetten gátolják a népszaporodást és mindinkább a fogyás előfeltételeit teremtik meg. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezt az egész negatív irányú folyamatot közvetve és nagyon áttételesen azok az erők irányítják, amelyeknek érdeke fűződik a magyarság elfogyásához. És mindig akadnak az országban olyanok, aki szándékosan vagy akaratlanul a kezükre játszanak, közömbösségükkel pedig hallgatólagosan elősegítik a népességcsökkenést. És ezellen néhány magányos "dörömbölőn" kívül senki sem emel szót, senki sem figyelmeztet a várható következményekre. Dehát a vészmadarak sorsa az, hogy lehurrogják őket. Mivel kellemetlenek, a cél az, hogy elhallgattassák őket, vagy legalábbis minél szűkebb körre korlátozzák a hangjukat, nehogy sokan meghallják, nehogy sokan tudomást szerezzenek a veszélyekről és próbáljanak ellenük tenni valamit. A Kádár-korszakban, amikor először fordult negatív irányba a természetes szaporulat és egyre több olyan év követte egymást, amelyekben egy-egy mezőváros lakossága tűnt el a térképről, otthon tabu volt a téma és még a statisztikákat is eltitkolták a nagyközönség elől. Csak magáforrásokból tudtuk, amit tudtunk és az emigráció nem habozott megtenni a magáét. Otthon működtek ugyan olyan egyszemélyes intézmények, mint például Fekete Gyula, de az ő szava sem ért messze. Az emigráció elé nem lehetett korlátokat emelni és ránk nem lehetett hangfogót kényszeríteni: a hetvenes években valóságos kampány indult a nyugati magyarság köreiben, mely tudatosítani igyekezett a népességfogyás veszélyeit, adatokkal bizonyította, hogy annak milyen következményei lehetnek és a nemzethalál rémét vetítette a magyar társadalom elé. E felvilágosító munka élén Sisa István járt, aki számos tanulmánnyal hívta fel a figyelmet az árnyékát előrevető tragédiára. Az ő példáját ugyan még jónéhányan követték és az emigrációs lapok készséggel adtak helyt az ilyen témájú írásoknak, de a Vasfüggöny útját állta az ilyen írásoknak. Csak a rendszerváltás után adódott alkalom arra, hogy erről nyíltan és hangos szóval beszéljünk s ugyanakkor otthon is megjelenhettek az ezt a kérdést feszegető értekezések. Megjelenni megjelenhettek, a téma többé nem volt tabu és már egymásközt is lehetett beszélni róla, de a hatalom köreiben semmi sem történt, az intézkedések továbbra is késtek. Érthetetlen módon a magát kereszténynemzeti elkötelezettségűnek valló kormány sem mozdította a kisújját sem, hogy tegyen valamit a folyamat megállítására. (Talán csak nem szerepelt ez a pont is valamelyik paktumban?...) A fogyás pedig azóta is tovább folytatódik... Az első sorokban hivatkozott cikkre visszatérve, hadd idézzem még dr. Lovas József főorvos egy másik megállapítását: "A szociálpolitikai kedvezmények drasztikus csökkentése, valamint a reálbérek meredek zuhanása nagymértékben megnehezíti a gyermekáldás vállalását: ehhez társul a terhességmegszakítások állandóan növekvő száma. (Itt meg kell jegyeznem, hogy a terhességmegszakításokon belül a fiatalok részaránya jelentősen megnőtt s ami még szomorúbb, hogy az abortusz nem okoz náluk erkölcsi-lelki problémát.)" Igen, gondolom, semmi újat nem mondok olvasóimnak azzal, ha tízszer aláhúzva ismétlem dr. Lovas megállapítását: a magyar nép fogyását legfőképp a rengeteg magzatelhajtás okozza, amelyek számával Magyarország első helyen áll a világstatisztikában. Az ehhez hozzájáruló másik, ellentétes irányú folyamat a halálozások számának emelkedése: míg egyik részről kevesebb csecsemő születik annál, ami biztosítaná a megfelelő utánpótlást, ugyanakkor többen halnak meg időnek előtte. Az átlagéletkor egyre csökken Magyarországon és ma már körülbelül néhány elmaradott afrikai ország szintjén áll. A korai halálozás okai között vezet a rák (ebben is első Magyarország), majd a szív- és idegrendszeri beteségek következnek. Feltűnő, hogy ezek főleg a javakorabeli, 40-50 év körüli férfiak sorait tizedelik meg. Aminek okai nyilvánvalóan a megélhetéshez szükséges és néha két-három műszakot is jelentő túlhajtott munkában s az ezzel járó idegfeszültségben keresendők: már a középkorú férfiak szervezete is korán elhasználódik és nem képes ellenállni a különböző betegségeknek... Csökkenő születés - növekvő halálozás: ez jellemzi immár évtizedek óta a magyar társadalmat. És ha nem lennének olyan etnikumok az országban, mint a cigányság, melynek körében még ma is a hat-nyolc-tíz gyerek dívik, a kép ennél is ijesztőbb lenne. (Persze így talán még ijesztőbb: mert azt bizonyítja, hogy a demográfiai statisztikák, amelyek jelenleg kb. kerek tízmillióban jelölik meg a magyarság létszámát, valótlanok és csak önmagunkat ámítjuk velük. Ugyanis a cigányok ma már a legszerényebb becslés szerint is 600 ezren vannak, de ők maguk nem egyszer olyan számokat emlegetnek, amelyek közeljárnak az egymillióhoz. Ami azt jelenti, hogy ha a népességnek még nem is tíz, de 7-8 százaléka már nem magyarokból áll, hanem cigányokból. És könnyű kiszámítani, hogy az ő születési arányszámuk és a magyarság születési arányszáma közti eltérés következtében a jelenlegi százalékarány egyre inkább az ő javukra fog eltolódni. Félreértés ne essék: ha valljuk is, hogy a bőrszín nem számít és a Jóisten szemében ők is éppen olyan emberek, mint mi vagyunk, azért az nem egy bíztató perspektíva a magyar nép számára, hogy néhány évtized múltán esetleg már minden második állampolgár cigány lesz Magyarhonban. Nincsenek alacsonyabbrendű vagy magasabbrendű fajok, de már bocsásson meg a világ:
