Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-04-01 / 4. szám
1996. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 SÉBUNGJliíOTGYill Megrázó írást közölt februári számában lapunk, az Amerikai Magyar Újság. Dr. Lovas István főorvos a nemzetpusztítás ellen emelte fel szavát. Miután cikkében sorra- veszi a magyarországi szociális és az egészségügyi ellátottság hiányosságait, többek között ezt írja: "Egy nemzet kihalása a halálozás növelésével, illetve a születésszám csökkenésével érhető ela folyamat felgyorsulásától függően, hosszabb-rövidebb idő alatt.'' Mellbevágó szavak, amelyeket olvasva mintha feneketlen sötét verem nyílna meg az ember lábai előtt: hát tényleg fenyegeti népünket a nemzethalál, valóban ott tartunk, hogy számot kell vetnünk a nemzet kipusztulásának lehetőségével, szembe kell néznünk elfogyásának rémével?... Hát ha tényleg ez a helyzet, akkor mi értelme van a pártpolitikai játszadozásoknak, mi értelme van olyan hosz- szabb távra szóló célokról beszélni, mint az Európához való csatlakozás, mi értelme van vitatkozni azon, hogy kell- e NATO vagy Európai Unió, vagy jobb lenne tán a semlegesség, mi értelme van tanakodni az adósságtörlesztés fölött és egyáltalán mi értelme van a jövőről beszélni, amikor fehéren feketén kimutatható, hogy az ezredforduló után egy millióval kevesebben leszünk és ha ezt a folyamat tart - márpedig semmi remény annak megváltozására - akkor pár évtized múltán elfogy a magyar. Ha ez így van — és így van, mert statisztikusok, szociológusok, demográfusok egybehangzóan állítják —, akkor nem szabadna mást tenni, csak egyet: szüntelenül kongatni a vészharangot, megállás nélkül talpalni azért, hogy eljussunk minden emberhez és felvilágosítsuk őket, elsősorban pedig a fiatalokat, milyen jövő vár hazánkra, fáradhatatlanul érvelni azért, hogy ez megváltozzék és minden más ügyet-gondot mellőzve, éjt napot egybevetve kellene keresni azokat a lehetőségeket, amelyekkel meg lehetne változtatni ezt a "trendet" és meg lehetne menteni a kihalástól népünket. Mindent ennek a célnak kellene alárendelni, kultúrát, művészeteket, irodalmat, mindent. Mert mit ér az öncélú verselés, a Tart pour Tart literatúra, mit ér a legharmónikusabb zene, a legszebb festmény vagy bármilyen más műalkotás, ha pár évtized múlva nem lesz magyar, aki olvassa, aki hallgassa, aki gyönyörködjék benne. A jövőtervezés fontossága mellett minden más probléma eltörpül, jelentéktelenné válik. Van-e értelme hosszútávú gazdasági terveket készíteni, termelési programokat kidolgozni, ha nem lesz munkáskéz, amelyik megvalósítsa ezeket a terveket, ha nem lesz ember, aki dolgozzék? Akármilyen világnézetű kormány, akármilyen pártállású politikusok köre áll is az ország élén, nem lehet fontosabb feladata, mint erről beszélni, erre koncentrálni és a népességfogyás megállításának módozatait keresni. Amelyik kormány vagy vezető politikai alakulat nem ezt teszi, nem érdemli meg a magyar nevet, akármennyire igyekszik is más téren jót tenni, eredményeket felmutatni. Ha nem szerepel programjának élén a nemzet fizikai létének biztosítása, továbbélésének elősegítése, akkor az a program fabatkát sem ér. Akkor az a kormány ~ ne féljünk kimondani! - népének árulója, mert nemtörődömségével elősegíti ellenségeink céljainak megvalósulását, mulasztásával hozzájárul ahhoz, hogy meggyorsuljon a magyarság eltűnése a Kárpát-medencéből. És ha visszatekintünk, mit látunk? Ahogy a kádári korszakban tabu volt ez a téma és néhány hazai megszállotton kívül csak az emigráció merte kongatni a vészharangot, ugyanúgy néma csend honolt a kérdés körül az 1990-ben szabadon választott első demokratikus magyar kormány legfelső köreiben is, aminthogy most hallgatás övezi a posztkommunista kormány részéről nemkülönben. A szovjetvilág némaságát megértem, hiszen nyilvánvaló, hogy az akkori vezetés érdekeivel egyezett a magyarság fogyása és Moszkva szláv szellemiségtől áthatott nemzetiségi politikájába beleillett az a koncepció, hogy a Kárpát-medencéből mielőbb kipusztuljon az ezeregyszáz évvel ezelőtt oda betolakodott magyarság. Megegyezik ez a folyamat a mai vezető rétegek érdekeivel is, mert a cél az elnemzetiet- lenedés megvalósítása s ezt annál gyorsabban lehet elérni, minél kisebb az ellenállás, azaz minél kevesebb magyarral kell számolni Közép-Európában. Ami megfelel nemcsak a szláv törekvéseket támogató keleti nagyhatalom érdekeinek, de a nyugati nagyhatalmak számára is kényelmesebb. Lélektani megfigyelés, hogy aki valakinek a lekötelezettje, az gyűlölettel kompenzálja a hálát. Nagyon terhes, ha valamiért hálásnak kell lenni s ez rendszerint ellenérzést szül. Európa is így van a magyarsággal: tudja, hogy hálára kötelezett azzal a néppel szemben, mely századokon át saját testével védte a Nyugatot (és a kereszténységet) a keleti pogány hódítók ellen és azt is tudja, hogy ezért ebben az évszázadban jutalomként kétszer egymásután részesítette olyan büntetésben, amire még nem volt példa az újkori történelemben. Persze tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória és a nagyhatalmak sem hálát, sem barátot nem ismernek, csak saját érdekeiket, de azért nem árt leszögezni: a magyarság áldozata nem szólam vagy nemzeti mítosz, hanem rideg történelmi tény. A oszmán birodalom terjeszkedésének Magyarország vetett gátat és nyugat gyepűjeként saját területével fékezte és tartóztatta fel a keletről jövő hódító áradatokat. így volt ez már a tatárjárás idején, amikor pusztasággá vált az ország, így volt a Hunyadiakat követő két és fél évszázadban, amikor másodszor is csak romok maradtak a háromfelé szakadt orlillilM
