Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-07-01 / 7-8. szám
1996. júL- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG ifii: ililliiliü ■nmM István Király közelgő ünnepének 1996-ban külön jelentőséget kölcsönöz, hogy az idei év a millecentenná- rium éve, amelyen az ezerszáz esztendős honfoglalásra emlékezünk. Árpád vezér és fejedelem érdeme, hogy a távoli őshazából a Kárpát-medencébe, Európa közepébe vezette népét, de ha nincs István király, a hét magyar törzs ugyanolyan sorsra jut, mint jutottak azok a népek, amelyek a népvándorlás századaiban telepedtek meg hosszabb-rövi- debb ideig a Kárpátok koszorújával övezett termékeny síkságon, aztán elsodort mindent a történelem vihara: háborúk irtották ki őket, szomszédaik olvasztották magukba maradékai-kat vagy az újonnan érkezettek nyomására tovább vándoroltak. Eltűntek, megsemmisültek, hírmondó se maradt utánuk, csak az avar dombok és hasonló ősi temetkezési helyek mélyéről feltárt sírok tanúskodnak arról, hogy néhány évtizeden vagy évszázadon át ez a népcsoport is lakott a Duna-Tisza közén, míg így vagy úgy beteljesedett a sorsa és csak néhány rosdás ékszer, fegyver vagy lószerszám árul el valamit hajdanvolt életükről. Ha nem ad a Mindenható István személyében bölcs és jövőbe tekintő uralkodót a hét törzsből lassan nemzetté váló magyarságnak, talán eleinkre is az a sors várt volna, ami várt a térségben megfordult más népekre, akik közül például a hunok olyan birodalmat építettek föl, amelyre tisztelettel és félelemmel tekintett a Nyugat, s amelynek ura, Attila előtt császárok küldöttei hódoltak. Attila nagy uralkodó volt, aki bámulatos szervezőtehetséggel irányította birodalmát, de egy képesség hiányzott belőle, amely megadatott Istvánnak: az államalkotó, a megtartó, az országépítő képesség. Attila halálával szétesett a hun birodalom és elenyészett a nép, mely a magyarok előtt birtokolta a Kárpát-medencét Amikor Árpád felismerte, hogy a nagyhatalmi vákuumban a magyar törzsek megvethetik lábukat, ugyanakkor látnia kellett azt is, hogy elleséges népek gyűrűjében a magyarság sem tarthatja sokáig magát. Előbb-utóbb éppúgy felmorzsolódik, mint ahogy így járt valamennyi nép, amely hosszabb-rövidebb ideig a Duna-Tisza közén élt. Árpád dinasztiát alapított és népe jövőjének megalapozását tekintette céljának. Géza folytatta az állandósulás érdekeit szolgáló politikát: papokat, írástudókat, lovagokat hívott be nyugatról, mert ösztönösen megérezte, hogy csak a nyugati kereszténység adhat biztosítékot a megmaradásra, a tartós államalkotásra. Fordulhatott volna Kiev felé is, hiszen a nagyfejedelemség akkor volt hatalma csúcsán, de méginkább ráléphetett volna a bizánci útra, mert a hatalmas keleti birodalom kisugárzása messzire ért. De Kelet helyett Géza Nyugatot választotta: az első hittérítők egyikével, Adalbert püspökkel megkereszteltette fiát, Vajkot és amikor lehunyta szemét, a római hitre tért István követte a trónon, hogy folytassa és kiteljesítse az apja által megkezdett országépítést. És az Árpádházi királyok közül messze kiemelkedő adottsággal rendelkező I. István híven teljesítette a történelem által rárótt feladatot: Árpád és Géza nyomdokain haladva szilárdította meg a magyarság helyzetét Közép-Európában, ha kellett, karddal, ha kellett, békés eszközökkel, szövetségi kapcsolatok kiépítésével. I. István megtartó, az állandósulást szolgáló király volt, aki nélkül minden bizonnyal szétestek volna a két nagy előd által lerakott alapok és az ország aligha érte volna meg az ezredforduló utáni első évszázad végét. István király államférfiúi nagysága éppen abban mutatkozott meg, hogy évszázadokban gondolkozott és intézkedéseivel hosszú távra biztosította a nemzet fennmaradását. Megszervezte a közigazgatást, létrehozta a megyék rendszerét, megvetette az igazságszolgáltatás alapjait és templomokat, kolostorokat alapított, amelyek azokban az időkben nemcsak a vallási élet központjai voltak, hanem a kultúra, a civilizáció és a tudomány fellegvárai is. István tudta, hogy e három nélkül nem lehet a népet nemzetté kovácsolni, de az ország kormányzása is megoldhatatlan. Más választása nem volt, mint nyugati szerzetesek révén biztosítani az írás meghonosítását és az oktatás elterjesztését: István hívta be az országba a bencés tanítórendet, melynek Pannonhalmát adományozta: tette maradandó- ságát bizonyítja, hogy az első magyar iskola most ünnepli ezeréves fennállását. Vannak akik felrójják Istvánnak, hogy egyrészt könyörtelenül leszámolt a pogánysággal, másrészt, hogy idegeneket hívott be az országba. Régi uralkodók, hajdani államférfiak cselekedeteit nem lehet és nem szabad mai szemmel megítélni, csak a maguk korának erkölcsei és szokásai szerint. István ezek szerint élt és uralkodott s jól tudta, hogy ha nem szakít véglegesen a múlttal, népe és országa létét, jövőjét kockáztatja. Ellenfeleivel szemben azokkal a kíméletlen módszerekkel élt, amelyek a korhoz tartoztak s amelyeket nem használni a gyengeség jelének tűnt volna. Amikor pedig beengedte az országba Gizella királyné kíséretét s a vele érkező lovagokat, akkor is az ország érdekében cselekedett, mert ezzel biztosította a
