Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-05-01 / 5. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. május ciusi tüntetéseit vagy egyéb próbálkozásait. Ahol a diktatúra keményen fel akart lépni, ott fel is lépett, mert volt ereje hozzá, de bizonyos ellenzéki (?) köröket elkerültek a gumibotos, vízágyús rohamrendőrök. Akinek ez akkor nem szúrt szemet, az vak volt. Aki számára pedig már akkor szagos volt a dolog, az minden gyanúját igazolva láthatta az 1990-es első szabad választást megelőző hónapokban. Mert amikor egy rövid ideig használt ideiglenes név felvétele után egyszerre teljes vértezetben a politikai küzdőtérre léptek a szabaddemokraták, számtalan apró jelből hamarosan mindenki számára világossá válhatott, hogy bizonyos körök — beleértve Soros urat is - ebbe a politikai alakulatba helyezték a bizalmat és benne látják a jövőt. Dehát emberek vagyunk és senki sem tévedhetetlen: lám, ezeknek az uraknak a számításába is hiba csúszott. A negyvenvalahány év után tartott első szabad választásból nem a biztos befutónak vélt SZDSZ került ki győztesen, hanem az MDF, amiről (akkor még) azt gondolták a választók, hogy a keresztény-nemzeti értékek jobbközép világnézetet képviselő letéteményese. Az SZDSZ ugyan elég erős ellenzéki pártként került ki a küzdelemből, ám a hatalomnak még a közelébe sem jutott. De valljuk be: a "hitelesített" fiúk tudtak veszteni. Összeszorították a fogukat és nekiálltak felkészülni a következő fordulóra. Nem vesztegették el az idejüket: míg egyrészről a kezükre játszott a többségi párt sikertelensége és önmagát lejárató politikája, másrészről a sajtó és az elektronikus hírközlés kulcspozícióinak megszállásával kezükbe kaparintották a tájékoztatás monopóliumát. És így készültek szívós munkával a "94-es második megmérettetésre. Nos, itt is csalódás érte őket, egészen egyszerűen azért, mert az inga, ami négy évvel előbb jobbra lendült, a Demokrata Fórum vezette kormány szerencsétlen politizálása miatt ezúttal balra lengett ki és túlszaladt rajtuk: a jobboldal után a szélsőbal felé. De hamar feltalálták magukat az új helyzetben: mivel ők jelentik az igazi, élő kapcsolatot a newyorki tőkések felé, a Horn-féle szociáldemokrata színekre átmázolt posztkommunista párt szívesen vette a hajdani ellenfél felajánkozását. Hiszen lekötelezettje is volt: elsősorban a szabaddemokrata elődöknek köszönhették a volt kommunisták, hogy az átmenet olyan simán zajlott le, mint egy hivatali személyzetcsere: nemhogy egy pofon nem csattant el, de még egy rósz szót, egy halk ejnye-bejnyét sem kaptak a volt kommunisták, akik évtizedeken át élősködtek az országon és buzgólkod- tak tönkretételén. És a rendszerváltáskor sikerrel menthették át magukat a jövőre. Ez legfőképp az SZDSZ-nek volt köszönhető, mert a volt szamizdatos fiúkon keresztül terjesztették el a tengerentúli tőkések azt, hogy ha a legkisebb sérelem éri a közrendet, bedugulnak a pénzforrások és az egész ország elmehet zabot hegyezni. De ugyancsak ezek a hajdani műellenzékiek dobták be a köztudatba, hogy ha netán bárki is meg meri pendíteni az adósságmérséklés vagy Isten ments, az elengedés ügyét, akkor is befellegzett minden nyugati pénzügyi segítségnek. És ezek olyan érvek voltak, amelyek előtt meg kellett hajolni - még Antall Józsefnek is, nem szólva Göncz apóról, aki jó érzékkel már időben a szamizdatos fiúkhoz csapódott, nem is hiába, mert végülis azoknak köszönhette elnöki karrierjét..... De kissé elkanyarodtam az eredeti témától, amivel kapcsolatosan emlékeztettem bizonyos ötven év előtti eseményekre. Hadd idézzem hát föl a keresztény-nemzeti Magyarország 1946. tavaszán megkeződött felszalámizásá- nak néhány epizódját, nem mulasztván el időnként rámutatni a párhuzamra, amelyeket az akkori és a mai történések között könnyű észrevenni. Legalábbis azok számára, akiknek megadatott az a szerencse - illetve pontosabban: akiknek úgy hozta a végzetük hogy mindkét korszaknak szemtanúi lehettek. Talán csak 1946. márciusáig kell visszamennünk, amikor elpattant a húr, amit az előző év november 4-től, az első magyarországi szabad választáson szenvedett csúfos vereségük napjától kezdve napról-napra jobban feszítettek a kommunisták és tudatosan élezték ki a helyzetet arra, hogy törésre vihessék a dolgot a többséget nyert Kisgazda- párttal. Nem árt, ha tudatosítjuk: március elejéig mindössze négy hónap telt el a sorsdöntő választástól, ami hideg zuhanyként érte Rákosiékat, de ez a rövid idő elég volt számukra ahhoz, hogy felocsúdva a vereség meglepetéséből több fronton is támadásba menjenek át és (ha törvényes eszközökkel nem érhettek célt) megtegyék az első lépéseket a hatalom erőszakos megszerzésére. Ebben több tényező is kedvezett számukra: először őket segítette a szovjet hadsereg jelenléte és a SZEB, a megszállt országban telejhatalommal rendelkező Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyugati tagjainak passzivitása, s az, hogy annak elnöke, Vorosilov marsall a zsarolás, a fenyegetés és a politikai nyomás teljes eszköztárát latbavetette a kommunista párt támogatására. Másrészről kezükre játszott a többségi párt erélytelensége, belső megosztottsága és vezetőinek gyöngesége: a koalíciós kormányzásra kényszerített Kisgazdapárt olyan kulcshelyet engedett át Rákosiéknak, mint a belügyminisztérium és állandó visszavonulásban volt, engedve a kommunisták minden követelésének. A köztársasági elnökség vélt biztonságában Tildy azt hitte, ha engedményeket tesz, azzal kielégíti és lecsillapítja a kommunistákat, akik megelégszenek a másodhegedűs szerepével. Teljesen félreismerte a diktatúra lélektanát, amely csak az erőt respektálja és a kompromisszumokat a gyengeség jeleként felfogva, azoktól vérszemet kap és még agresszívabbá válik. Ez történt 1945/46 telén is. A Kisgazdapárt vezetésében akkor két irányzat birkózott egymással: a Tildy-féle időnyerő, megalkuvó politika, amelynek olyan támogatói és zászlóvivői voltak, mint a párt tudatos kolla- borálástól sem visszariadó belső árulói s ezekkel szemben álltak a Nagy Ferenc miniszterelnök és Kovács Béla főtitkár körül csoportosult nemzethű elemek, akik elutasítottak minden elvtelen kompromisszumot és szembeszegültek a párt egységét megbontani akaró külső nyomással. De a megalkuvók keze messzire ért. E sorok írója 1945. január 18-tól kezdve a Kisgazdapártot képviselte a Buda
