Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-04-01 / 4. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. április Azt a teljes és totális káoszt, amit akkor a budai lakosság átélt, csak a Leningrád, vagy Sztálingrád ostromának túlélői ismerik még. Nagyon helyénvalónak tartom, hogy a magyar TV nap mint nap a hírek közben öt percen át képeket vetített az ostromról. Ezzel a mai ifjú nemzedék fogalmat alkothatott arról milyen szörnyű időket éltek át szüleik és nagyszüleik. A veszteségek nagyságának illusztrálására idézem egy hadtörténész adatait a budai kitöréssel kapcsolatban. Ő azt állapította meg, hogy a kitörési kísérletben hozzávetőleg tizenhétezer ember vett részt. Ebből mindössze hétszáz fogolyról tudott elszámolni a szovjet hadvezetés. Az igazat soha sem fogjuk tudni. A veszteségek már csak demográfiai adatok. Egy biztos, Budapest feláldozása tette lehetővé, hogy az Elbánál és nem a Rajnánál találkoztak a Szövetségesek győztes csapatai. Az ugyanis Európa teljes és végleges pusztulását jelentette volna. * Elérkeztem beszámolóm utolsó fejezetéhez, a politikához. Valójában nem a napi politikáról szeretnék beszámolni, hanem szeretnék átfogó képet adni tapasztalataim alapján Magyarország életéről. Ennek segítségével szeretném megtalálni Hazánk számára a jelen zsákutcából kivezető utat. Sajnos hiába olvastam az otthoni sajtó száz és száz vezércikkét, hiába hallgattam bölcs szociológusokat és nem annyira bölcs politikusok nyilatkzatait a TV-ben és a rádióban, nem kaptam útmutatást. Éles elmék csaptak össze, melyek mint a gúny vitrioljába mártott pengék még akkor is halálos sebet ejthettek, ha az érvük nem talált célba. Sokszor az volt a benyomásom, nem a vita tárgya volt a fontos, hanem az ellenfél nevetségessé tétele. Borotvaéles szarkazmussal vágták át egymás ütőerét anélkül, hogy a megoldáshoz egy lépéssel is közelebb jutottak volna. Ez az üresjárat-vitatkozás, érvelés és vádaskodás nem vezet sehová. Ez az a napi politika, amibe az emberek belefáradtak. A türelmetlenség odáig fajult, hogy ott-tar- tózkodásom alatt a Új Demokrata című újság szerkesztőségi irodáját pozdorjává zúzták azok, akik az újságot érvekkel nem tudták kiütni a porondról. Mindez a sajtószabadság nevében! De azért, hogy az erkölcsi képet teljessé tegyem, két pozitív előjelű élményemet is meg kell említenem. Egy alkalommal a szajoli állomáson, miután megváltottam a gyorsvonat első osztályára a kiegészítő jegyemet, nyugodtan vártam a vonat érkezését. Egyszerre csak egy tíz-ti- zenkét éves forma kislány lép hozzám. Kérdi, hogy én vál- tottam-e gyorsvonati jegyet Pestre? Mondom, igen. "Akkor tessék szíves lenni visszajönni anyukámhoz a pénztárhoz." Visszamentem. A jegykiadó asszony fülig pirúlva kérte a bocsánatot, mert 150 forinttal túlszámlázott. Én soha sem jöttem volna rá.. Neki semmi haszna nem volt abból, hogy erre felhívta figyelmemet. Igazán meghatott ennek az asszonynak a becsületessége. Pénzt nem fogadott el, így a kislányának adtam egy kanadai dollár-érmet emlékbe. A másik eset Budán történt. Siettem haza, de még be kellett vásárolnom a Batthyányi téri ABC boltban. Ez Buda egyik legnagyobb vásárcsarnoka. Meg kell jegyeznem, itt minden kapható akárcsak egy amerikai szupermarketben. Nagy volt a karácsony előtti nyüzsgés. A vásárló a kanadai Supervalu bolthoz hasonlóan maga csomagolja be az árúját. Erre a célra hosszú csomagoló asztalok állnak rendelkezésre. A vásárló az árút a saját szatyrába rakja át és távozik. Én is ezt tettem, csak a pénztárcámat 15 ezer forinttal a pulton felejtettem. Mivel a közeli papírüzletben is volt még vásárolnivalóm, mikor ott fizetni akartam, rémülten tapasztaltam, hogy nincs meg a tárcám. Villámként hasított belém a felismerés. Otthagytam a pulton! Biztosra vettem, hogy nem lesz meg. A legjobb eset, ha a pénzt kiveszi valaki és leadja majd, mint talált tárgyat. Sietve rohantam vissza. A felvonó lépcsőin lihegve ugráltam fölfelé. Bizonyára az arcomra volt írva az aggodalom, mert mikor a lépcsősor tetejére értem, egy kedves arcú asszonyság mosolyogva jött felém: "Ne tessék megijedni. A pénztárcáját én vettem magamhoz. Itt van tessék." Egyszerű mozdulattal átadta a tárcámat egy fillér hiány nélkül. Mikor felajánlottam 500 Ft. jutalmat, határozottan visszautasította. "Ne tessék megsérteni". így egy dedikált könyvemet adtam neki. Sok esetben adták át fiatalok a helyüket a villamoson. De ugyanakkor kicsin múlt, hogy egy fiatal terhes nő a villamoson feleségem pénztárcáját el nem emelte. A magyar társadalom benyomásom szerint se nem jobb, se nem rosszabb mint, korunk társadalma. Ez nem lenne olyan fájó, ha nem tapasztaltam volna, hogy volt egy idő, amikor sokkal kiválóbb és nemesebb volt kora átlagánál. Talán már sejtik kedves olvasóim, mire célzok. Igen, azokra a világot megrázó 56-os napokra célzok, amikor az emberiség Budapestre figyelt. Bele kell lapozni a "Gloria Victis" verseibe, hogy lássuk világosan, akkor pár napig a földkerekség csak Budapestre nézett. Még 1989-ben is felcsillant egy halvány utánzata Ötvenhat szellemének. De azt hamarosan elnyomta a puha diktatúra beidegzett csendes szunnyadása. Nekünk, külföldön élőknek, tudom nem illik kritizálni az otthoniakat. Bár ma már az "Itt élned, halnod kell" nem földrajzi helyhez fűződő kötelezettség. Sokan idekint is szenvedtek, sőt mint Fáy Ferenc, bele is haltak a honvágyba. Ami történt a legútóbbi választások alkalmával, az a kiábrándultság megnyilvánulása volt. Talán mi itt külföldön nem figyeltünk föl erre. Nem láttuk, hogy otthon a magyar nép belefáradt már az önfeláldozásba, amit mindenki dícsér, de senki sem honorál. Belefáradt abba, hogy mindenki dicsőíti, mikor már elbukott. Mindenki síremléket állít neki, mint a 48-as szabadságharc után. Látta amint Trianonban mindenki a népek önrendelkezési jogáról szónokolt, de azt nem terjesztették ki a magyarokra. Belefáradtak az otthoniak a második világháború után be nem tartott ígéretekbe. A Teleki Pál önfeláldozásakor tett fogadalomra, hogy az ő szelleme fogja Magyarországot képviselni a tárgyaló asztalnál! Ezzel szemben mint "fasiszta nemzetet" odalöktek Sztálin bosszújának. Kiáb- rándúlt az otthoni magyar, mert ötvenhat leverésénél is megmutatkozott, hogy az olaj-érdek fontosabb mint a szabadság eszméje. A Corvinközieket, a Szénatérieket pont a
