Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1995-04-01 / 4. szám

4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. április "távolra szakadt honfitárs". Irigység és gyűlölet, amit nyilvá­nosan először Jeszenszky úr fogalmazott meg még külügy­miniszter korában, majd Benedek professzor tett rá még egy jókora lapáttal. A volt külügyér arról panaszkodott, hogy amíg ő szenvedett, mi jól éltünk (kaliforniai vendég- professzor és hazai egyetemi dékán korában ő aligha nél­külözött és állítom, hogy sokkal jobban élt, mint sok emig­ráns), Benedek István pedig azt hányta szemünkre, hogy megszedtük magukat. (Már aki, pld. Soros úr igen...) Az ilyen, egyébként okos emberek által elejtett rosszindulatú megjegyzések csak arra voltak jók, hogy tápot adjanak a tömegember emigráció-ellenes indulatainak és olajat önt­senek a tűzre. Nos meggyőződésem, hogy ha Tom Kennedy tör­ténetesen nem nyugatról hazatelepült kanadai állampolgár, ez az öt szellemi szegénylegény nem vetemedik arra, hogy pofonokkal szerezzen elégtételt azért, mert egy telefont áthelyeztettek egyik lakásból a másikba. Nem, ők azért is elégtételt vettek, azt is megbosszulták, hogy Tom Kennedy nyugatról jött haza. Egy pofon a telefonért, egy meg azért, amiért őket hiába eszi a fene, akármennyi pénzt is sikerül összeharácsolniok a rablókapitalizmusban: a kanadai útle­vélért. (Vagy az amerikaiért, vagy a svájciért, vagy a mit tu­dom én, milyenért. Amihez ugyan meg kell jegyeznem, hogy a magam részéről — jóllehet amerikai útlevelem is van -- inkább magyar útlevéllel utazom, mert a szülőhazám állampolgársága közelebb áll a szívemhez...) Egyszóval nekem az a szerény véleményem, hogy Tom Kennedy és osztrák állampolgárságú társnője első­sorban a másságuknak köszönhették a pofonokat, annak, hogy a kommunizmust nem otthon csinálták végig, hogy nem kellett prostituálniok magukat az elmúlt évtizedek­ben. Mivel nagyon kevés kivétellel minden otthoni ma­gyarnak vaj van a füle mögött és több-kevesebb mértékben mindenkinek kollaborálnia kellett, ez kisebbrendűségi érzést okoz bennük a nyugati magyarokkal szemben, amit gorombasággal igyekeznek kompenzálni: fenekednek min­denkire, akinek nem kellett megalkudnia és a verekedő társaság ezeket az alantas ösztöneit élte ki, amikor két védtelen embert megtámadott. A lakásügy, a telefonvita csak ürügy volt S. Ákos orvos és társai számára, akikről felételezhető, hogy a Kádár-világban sem nyomorogtak, csak éppen meg kellett alkudniok itt, ott, amott és ez gyűlöletet plántált szívükbe mindenki ellen, akinek nem kellett megggörbítenie a gerincét. Emberi dolog ez, pszi­chológusok jól ismerik a jelenséget, ami gyakran vált ki agresszivitást a kevésbé kiegyensúlyozott emberekből. Ezért állítom, hogy Tom Kennedy megvere- tésében politikai motívumok jútszották a főszerepet, még akkor is, ha S. Ákosnak és társainak ez föl sem merült a tu­datában. De tudat alatti énjük ezt sugalmazta nekik és máris zuhogtak, záporoztak az ütések. Amúgy nyugateuró­pai kultúrember-módra... Az ÚD riportjából még kiderül, hogy a két sértettet a támadás után órákig várakoztatták a rendőrségen, majd a kórházban is, amíg jegyzőkönyvezték a történteket, illetve míg látleletet vettek a sérüléseikről: késő este lett, mire a reggeli kaland után piszkosan, vére­sen, összetörve végre hazatérhettek. A bécsi hölgy a történ­tek után azonnal elutazott és úgy döntött - olvassuk a ri­portban —, hogy "soha többé be nem teszi a lábát Ma­gyarországra, mert elképesztette a hatóság merev ügykezelése." S ahogy Kennedy besszámolóját olvassuk az incidesnről, majd a hivatalok azt követő packázásairól, ezen még cso­dálkozni sem tudunk... Aztán ahogy továbbmentem a szövegben, valami megütötte a szememet. Azt írja VDGY - idézve egy Borenich nevű urat, aki tévé- vagy rádió-riporter lehet --, hogy ez az úr megkérdezte Kennedytől: "Hogyan mer taná­csokat osztogatni azoknak, akik a nehéz időkben itt marad­tak, míg ő elhagyta a bajban az országot?” Hogy erre Ken­nedy könnybelábadt szemmel mit válaszolt, az most mellé­kes (elmondta, hogy az ablakon kiugorva menekült el az ávósok elől), a hangsúly a "nehéz időkben", az "elhagyta a bajban" megjegyzéseken van s végül a kérdésen: milyen jo­gon mer tanácsokat osztogatni? Ez utóbbi kérdéssel minden emigráns házatáján már tele van a padlás — aki elszaladt a nehézségek elől, aki lelépett, aki hűtlenné vált hazájához, stb. stb. - az ne szóljon bele a mi dolgunkba, mert elveszítette a jogát arra, hogy véleményt nyilvánítson a hazai helyzetről, amit úgysem ismer... Erről már írtam néhányszor és nem akarom ismételni magam, mégkevésbé kívánok vitába szállni a kommunizmus alatt otthonmaradt hősökkel, akik -- mint pld. Jeszenszky Géza - egyetemi tanári székekben, meg más poziciókban "szenvedtek". És a kollaborálás különböző szintjein igyekeztek átvészelni a nehéz időket, lehetőleg szélárnyékban, hogy - a régi mondásnak megfelelően -- minél kevesebbet kelljen nyelni és nyalni... Persze voltak merészebb kollaboránsok is, akik kiszámították, hogy a szovjet megszállás is eltarthat addig, mint a török hódoltság és abban reménykedni, hogy még az ő korosztályuk életében megváltozik a rendszer, ostobaság és időfecsérlés lenne. E gyakorlatias filozófia alapján aztán a szélárnyékból inkább "szélbe álltak" és tel­jes mellel-könyökkel munkálkodtak karrierjük érdekében. Volt, aki bírta gyomorral, sőt egészen jól beleilleszkedett az adott helyzetbe és kellemesen érezte magát. És ez az, amin érdemes elgondolkozni: aki elment, úgye az mondhat akármit, indokolhatja a tettét akárhogyan. Hogy menekül­nie kellett, hogy az élete volt veszélyben, hogy nem volt más választása, mert üldözték, elnyomták, zaklatták, ki akarták készíteni. Akármit is mond, mindent félre lehet söpörni egyetlen mondattal, rá lehet olvasni a legnagyobb bűnt: hűtlen lett hazájához. De akik vállalva minden ne­hézséget és kockázatot hősként otthon maradtak, vajon nem kerülhetnek gyanúba, hogy azért maradtak otthon, mert kommunizmus ide, Kádár-rendszer oda, végered­ményben ők jól érezték magukat és nem kívánkoztak más­hová?... Kár azon vitatkozni, hogy ki volt a jobb magyar, aki maradt vagy aki eljött, mert az ilyen meddő vita nem vezet sehová. Ugyan ki döntheti el, hogy ki választotta a tisztességesebb utat, aki maradt és otthon igyekezett men­teni, ami menthető (de szükségképpen megalkudott a kö­rülményekkel), vagy aki nem bírta az örökös színlelést, nem bírta a tétlen tűrést és a kiszolgáltatottságot, hanem inkább a hontalanságot választotta, hogy a szabad világban

Next

/
Thumbnails
Contents