Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-04-01 / 4. szám
1995. április AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 STIRLING GYÖRGY: EGYMÁSRA TALÁLÁS? (Folytatás az 1. oldalról) Az otthoniak számára azonban létkérdés. Mert ha magukra maradnak, mégiscsak nehezebben birkóznak meg a problémáikkal, mint hogyha bárhonnan is segítségre számíthatnának. És mi segíteni akartunk. (Tartok tőle, hogy túl nyersen fogalmazok és mégiscsak megbántom hazai jóbarátaim érzékenységét, amiért ezennel megkövetem őket. De ha nem beszélünk róla, ha szőnyeg alá söpörjük a kérdést, az akkor is létezik és még- inkább elmérgesedhet. Essünk hát túl rajta...) Előre kell bocsátanom, mindez azért kívánkozott most a toliamra, mert csaknem egyidőben két otthon megjelent cikk akadt a kezembe. Témájuk különbözik, ám úgy érzem, mégis felfedezhető köztük valamiféle összefüggés. * Az első cikk az Új Demokrata című hetilapban látott napvilágot és arról szól, hogy két "nyugati magyart" - egy kanadai állampolgárságú újságírót és osztrák állampolgárságú házvezetőnőjét - négy "hazai magyar", köztük egy diplomás értelmiségi, egy orvosdoktor, valamilyen okból a nyílt utcán, illetve egy bérház közterületnek számító kapu- aljában véresre vert. Módszeresen, körülbelül tíz percen át folyt a meglehetősen egyoldalú dulakodás, melynek során a két megtámadott embert alaposan helybenhagyták. Mielőtt továbbmennék és folytatnám az Új Demokrata cikkének ismertetését, hadd ugorjak át a másik írásra, aminek hangja és főleg tendenciája éppen ellenkezője az előzőnek. A második cikket ugyanis nem elriasztó szándékok sugallták, hanem éppen ennek ellenkezője: kitárt szívvel, kitárt karokkal írta azt szerzője, jószándékkal, csak éppen nagyfokú tájékozatlanságról téve tanúbizonyságot. Újra csak annak igazságát bizonyítva, hogy amíg meg nem ismerjük egymást, nem számíthatunk közeledésre. A mi "naprakész" érdeklődésünkkel szemben, a hazaiak botrányosan keveset tudtak és tudnak ma is az emigrációról, vagy ha tetszik, a nyugati magyarságról. Ami érthető, hiszen évtizedekig el voltak zárva a külvilágtól és a látásuk legtávolabbi horizontját számukra Moszkva jelentette... * Ám e kis kitérő után visszatérek az Új Demokrata verekedős cikkére, aminek szenvedő hőse egy Magyar- országról 1956-ban disszidált Tom Kennedy nevű újságíró, aki a rendszerváltozás után hazatelepült. Ennek a Kenne- dynek már volt egy-két kalandja Magyarországon, mert vesztére az Antall-kormánytól olyan megbízatást kapott, amiben kamatoztatni tudta a nyugati sajtóban szerzett jártasságát. Ezzel persze nem tette népszerűvé magát, mert senki sem szereti a nála okosabbakat: Kennedy pedig harmincvalahány évi külföldi tapasztalat birtokában kicsivel többet konyított a demokráciához, meg a szabad sajtógyakorlathoz, mint az ugyannyi idő alatt pártpórázon tartott agymosott hazai kollégái és ezzel kapcsolatos véleményét nem is rejtette véka alá. így aztán kezdett közutálatnak örvendeni, aminek az utóbbi hónapokban számos jelét láthattuk az otthoni sajtóban. Varga Domokos György tollából erről ezt olvashatjuk az ÚD cikkében: "Tom Kennedy a mostani kormány által megszüntetett Nemzeti Tájékoztatási Irodának volt külső munkatársa, aki soha nem tett lakatot a szájára; elmarasztalóan nyilatkozott a hazai sajtó némely képviselőjéről. Ennek köszönhetően hosszú hónapokra céltáblájává vált a médiának, nevezték ferde szmű kínai zsidónak, újságban megírták neki, hogy "Kopj le!", hamis nyilatkozatot adtak a szájába, s mindeközben összesen két újságíró vette a fáradságot, hogy személyesen is felkeresse és véleményét kérje. Az ízléstelen támadások miatt pert indított a Kurír, a Magyar Hírlap, a Népszabadság, valamint Barát József, a Magyar Rádió munkatársa ellen. A bíróság elsőfokon csak egyetlen újsággal szemben adott neki igazat. Mégis: Tom Kennedy megverése nem politikai ügy." Nem osztom teljes mértékben a szerző véleményét: ez a verekedés, ha nem is közvetlenül, de áttételesen igenis politikai ügy. Hogy az öt támadó - egyikük orvos, aki embertársai gyógyítására tett esküt és hűen Hip- pokrateszhez arra, hogy legalábbis nem árt (amibe beletartozik az is, hogy nem okoz embertársainak "testi sértést") - - annnyira "begerjedt" és tanult értelmiségi létére odáig süllyedt, hogy két védtelen embert a nyílt utcán "tettleg bántalmazott", magyarán elagyabugyált, ott tudat alatt olyan indulatoknak kellet dolgoznia bennök, amelyek túlmennek azon a határon, amit normális mértékkel mérni lehet. Hogy öt intelligens ember oda jusson, hogy falusi kocsmai verekedők, kültelki utonállók módjára ököllel essen neki két embernek, ott más motívumoknak is kellett lenniük, mint a feltételezett lakásügynek. Nos manapság mindenütt a világon történnek atrocitások, megdöbbentő utcai merényletek, de azoknak tettesei alacsony szellemi szinten álló naplopók, műveletlen csavargók vagy (Amerikában) rendszerint iskolakerülő feketék. De hogy intelligens emberek ilyen módon vegyenek elégtételt vélt vagy jogos sérelmeikért, az a maga nemében egyedülálló és megdöbbentő. Ahhoz, hogy ez az öt ember erre az "akcióra" szövetkezzék, össze kellett beszélniük, haditervet kellett kidolgozniok és hogy ezalatt egyikükben sem merült fel a terv képtelensége és egyikük sem mondta azt: álljon meg a menet, ez nem egy elintézési mód, ez gangszterizmus, az szinte hihetetlen és szomorú fényt vet a kommunizmus alatt morálisan lezüllött magyar társadalomra. És arra is, hogy milyen gyűlölet él az otthoniak szívében (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) mindenki ellen, aki nyugatról jött haza, aki disszidens, emigráns vagy
