Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-03-01 / 3. szám
1995. március AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 STIRLING GYÖRGY: HOZZ MEGÚJULÁST MÁRCIUS! (Folytatás az 1. oldalról.) távoli ködös kor állóképekbe merevedett emléke volt, hanem élő valóság, amit a sajátunknak éreztünk. És a Nemzeti Dal szavalásakor gyorsabban lüktetett a vérünk: részünkre Petőfi és társai, a vörössipkások, a regényes leírásokban megörökített "hős fiúk" (az ötvenhatos pesti srácok elődei) jelentették a példaképeket és egy-egy március 15-i ünnepségen valóban beleéltük magunkat az ő helyzetükbe. És sajnáltuk, hogy nem abban a korban voltunk fiatalok. Az érzelmek még ma is elragadnak, ha azoknak az éveknek az emlékeit idézem föl, mert a mi nemzedékünk, annak a kornak az ifjúsága még hajlott a romantikus élet- szemléletre és még tudott lelkesedni. Ezek távoli visszfénye tükröződik sokak számára talán érzelgősnek tűnő gondolataimban, de úgy vetettem azokat papírra, ahogy szívemből egyenesen a toliamra kívánkoztak. Eszmények nélkül nem lehet élni és olyan nemzedékektől, amelyek ideálok nélkül nőnek fel, aligha várhat sokat a nemzet, mert ezek hosszú távon nem alkalmasak a jövő formálására. És ezzel el is érkeztünk a mához, ahhoz a sívár korszakhoz, amelyben szánakozó mosolyt fakaszt az eszmék önzetlen tisztelete, örök értékek iránti ifjonti rajongás. Mi még képesek voltunk hevülni, hinni abban, hogy a Petőfi által megénekelt szent szabadság oltárán, ha a Haza úgy kívánja, érdemes az életet is feláldozni, mert sehonnai bitang ember, ki hogyha kell, halni nem mer... Fennkölt szavak, amelyek talán ósdinak tűnnek és üresen (hamisan?) csengenek a "korszerűbben" gondolkodó új generációk fülében, mi azonban akkor hittünk bennök és szószerint értelmeztük jelentésüket. De ma? Manapság szinte fél leírni az ember ilyen gondolatokat, a múltból összeálló emléktöredékeket, mert cinikusan önző korunkban üres pátosznak hangzik minden, ami nem az egyén közvetlen boldogulásával, hasznával, nem a mindennapi előnyökkel függ össze. Ki hiszi el nekem ma, hogy a március 15-i kokárdákra olyan, de olyan büszkék voltunk, mintha kitüntetésként tűzte volna azt szívünk fölé '48 nemtője és hogy fejből fújtuk a Tizenkét Pontot? És ebből fakadt az is, igen, ezzel a be- lénkplántált szellemiséggel függött össze az, hogy reggelenként iskolakezdetkor nem gépiesen szajkóztuk az ima szavait, hogy "Hiszek Magyarország feltámadásában", valahányszor pedig a diákmisék után elénekeltük a Himnuszt, mindig összeszorult a torkunk... Tartok tőle, hogy mindez így leírva sokak számára hangzik mesterkélten, idegenül és érthetetlenül. Mert hogyan is várhatnók valakitől, hogy megértse és átérezze mindezt, amikor soha az életben nem adatott meg számára az élmény, hogy közösen énekelhesse a Himnuszt? Hiszen némely mostani fiatal még a szövegét sem ismeri és ha felhangzanak az első akkordok, csak tiblábol, azt sem tudja, melyik lábára álljon, hová tegye a kezeit és nem érzi, hogy a nemzeti imádságot illik vigyázzban végighallgatni. Áhítattal. Ugyan kérem, micsoda avítt fogalmak: áhitat, meghatottság, hazaszeretet. Érzelgősség, amire ma már nincs szükség, de igény sincs rá. Debreczeni József írta a minap "A kutyák dala" című mélyen elgondolkoztató cikkében, hogy napjaink közvéleménykutatóinak felmérése szerint az "utca emberét", a megkérdezettek döntő százalékát nem érdekli a nemzet sorsa, hidegen hagyja, hogy mi hazánk megítélése a nagyvilágban és fütyül arra, hogy mit tartogat a távolabbi jövő (hogy például elfogy-e a magyarság a következő évszázad végéig), idegenül hangzik a fülének, hogy a Hazáért meg is lehet halni. Csupán egy fontos a számára: hogy neki személyszerint jól menjen a sora, hogy legyen mit ennie-innia. Más igénye nincs az élettel szemben. A mai magyar társadalom vegetatív társadalom, amit a puszta (ám lehetőleg lukszusszintű) létfenntartáson kívül más alig érdekel. De vajon az ő hibája-e ez? Természetesen nem. Hanem azé az 1948-tól 1988-ig eltelt kerek négy évtizedé, ami alatt egy idegen érdekek szolgálatában álló nemzetellenes vazallus rendszer tervszerűen sorvasztotta el a magyarságtudatot, az eszmények és a történelmi múlt megbecsülését, a magasabb célok és értékek iránti vágyat. Sárba rántva a hazafiasságot és hitet Istenben, Hazában egyaránt. Mit várhatunk olyan generációktól, amelyeket leszoktattak a Himnusz énekléséről, a nemzeti színek, a címer és a Szent Korona tiszteletéről? Amelyeket leszoktattak a március tizenötödikékről, hiszen azokban veszélyes gyúanyagok rejlenek, kényes kérdéseket bolygatnak. Égy ilyen ünnep pedig éleszti a szabadságvágyat, felkelti a tyrannusok iránti gyűlöletet és bátorságot ad arra, hogy igenis szembe lehet szállni minden zsarnoksággal, mert az erkölcsi győztes a bukásban is az, aki mellett az igazság áll. És 1948 azért is kínos téma volt a múlt rendszer számára, mert ugyanaz a hatalom fojtotta vérbe, mint közel egy évszázad múltán 1956-ot. A párhuzammal pedig nem tudott mit kezdeni a Moszkvából importált rendszer. Ez a rendszer kigyomlálta nemzedékek sorának leikéből az igényt minden iránt, ami magasabbrendú. Ezek a generációk úgy nőttek föl, mint a szellem, az erkölcs, a hit száműzöttei. Várhatunk-e mást tőlük, mint cinizmust, önzést, nemzeti imádságunk profanizálását, a magyar címer bemocskolását, a Szent Korona kigúnyolását? Mindezt az emigráció sajtója már évtizedekkel előbb megjósolta: amikor otthon még a szellő sem rezdült, hogy akárcsak fodrozza a kákás-szittyós szellemi állóvíz felszínét és a magyar társadalom különböző szinten hallgatagon szenvedett, némán tűrt vagy önfeledten hentergett a posványos langyos elemben, élvezvén, hogy még az agyát sem kell használnia, mert mások döntenek helyette, minket már gyötört a gondolat, hogy micsoda jóvátehetetlen károkat okoz a magyar nép gondolkodásában, mentalitásában és erkölcseiben a Kádár-rendszer. (Az a bizonyos sokak által olyannyira kedvelt és jelentős vívmányként üdvözölt puha diktatúra, mely sokkal inkább csábított megalkuvásra s ezzel összehasonlíthatatlanul több kárt okozott a nemzetnek, nagyobb rombolást végzett a lelkekben, mint a kemény Rákosi-terror. Ezt akkor, akik benne éltek, nem
