Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-12-01 / 12. szám
1995. december AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 öregszenek. Kaparkodók lettek, mint az anyjuk. Nem dolgosak, mint az apja által emlegetett falusi parasztlányok, csak könyöklők és kaparkodók... Amíg kellett, a pártnak nyaltak, most meg kapitalistáskodnak... Bezzeg, amikor ő harcolt a Molotov-koktélokkal meg később gépfegyverrel a szabadságért meg a magántulajdonért, akkor az "imperialisták átkos kiszolgálója" lett. A felesége és elvtársai szemében. Később talán a gyerekeiében is. Vajon milyen hazában hisznek az ő gyerekei, ha ő, aki védte a hazáját, hazaáruló lett? — próbálta még sok éven át élő gondolatait felidézni, megválaszolni a lehetetlent, de már nem volt annyira magánál, hogy befejezhesse. ...bankár házát beragyogja... - futott még át agyán a dallam lelassulva, nagyon távolodva tőle, aztán valami nagy-nagy fényességet látott, szikrázó fehéret, de az már nem hó volt, nem a behavazott terecske, aminek még a nevét sem tudta, pedig mindig ott aludt, azon a pádon, amelyre a szentesti délutánon is leült. Megkordult a gyomra, egészen hangosan, annyira, hogy megijedt a visszhangjától, pedig megszokta az éhezést, az utóbbi években nagyon is hozzászokott, mint a folytonos fázáshoz is, s a kádári börtönök jó gyakorlatot adtak az ilyesmihez. Átsuhant rajta, hogy ma az ingyenkonyha egy tányér meleg leveséért sem ment el, de csak ült a nagy fényességben, látta magát összegörnyedve a pádon, mozdulatlan lábakkal, amelyek rég nem látszottak ki a magas hó alól, mindkét keze rongyos, színehagyott kabátja zsebébe dugva, s a feketén fénylő zsíros sapka eleje behúzva a homlokába, hátul lehajtva a kabát gallérjára, tetején is több centis hókupac, a kabát hátán is... Körülötte is minden hófehér, csak az utcai lámpák piszkos fénye töri meg a szépséget... Olyan könnyű volt minden. Csodálkozott, hogy nem érez sem éhséget, sem hideget, a hideg okozta fájdalmat s végül a testét sem. Csodálkozott, hogy kívülről látja azt a szerencsétlent, aki néhány pillanattal ezelőtt még ő volt, az egyetemistából fegyverrel harcoló hazaáruló börtöntöltelékké, majd segédmunkássá, aztán hajléktalan koldussá, a szorgalmas és okos falusi Jánosból bűzös számkivetetté vált rongykupac. — Meghaltam! Végre meghaltam! — állapította meg magának örömmel és megállt a ragyogó fényesség forrása előtt, tisztes távolságban. Hangot hallott, leírhatatlant, súlytalanul súlyosat, mélységes szeretettől zengőt, amilyet a Földön egész életében soha, s még elképzelni sem tudta, hogy létezik ilyen hang. Térdre rogyott s imára kulcsolta kezét. Nem érezte, hogy merevek lennének az ujjai, két keze lendült akarata szerint, könnyedén. Jólesett összetennie két kezét, szabályosan, ahogyan kisgyerek korában tanulta otthon, jólesett neki térdelni is. Felemelte tekintetét és a fülében zengő kérdésre próbált válaszolni:- Uram, Uram, hiszen Te ma születtél! Hol a jászolod? Hol az istálló? - nézett körül, de csak a leírhatatlan földön túli fényességet látta. — Hogy miért akartam Hozzád jutni, Uram? Elég volt. Túl sok volt! Az egész életem csak szenvedés, csak kudarc. Egy egész élet munkája jutalmául éhen halhattam, megfagyhattam odalent. Kiveszett már a szeretet ott, Uram! Senkim, semmim. Sohasem vágytam gazdagságra, csak tisztességes emberi életre. Családra, rendes munkára, békés öregségre, unokákra. Ezt sem kaphattam meg. Egész életemben üldözött voltam. Elveszítettem mindenemet, mert magyar voltam, mert ember próbáltam lenni, mert védtem a Hazámat a zsarnokok ellen... — Itt megállt, nem tudta eldönteni, hogy az Úr hogyan ítéli meg ezt, hiszen mégiscsak emberi életeket oltottak ki a forradalmárok, nem tudta, azoknak van-e igazuk, akik csak az emberiség egészében gondolkodnak, vagy azoknak, akik nemzetben, de aztán arra gondolt, az Úr sem csupa egyforma embert teremtett, a Biblia is népekről-nemzetekről szól, s az Úr úgyis mindent tud őróla és mindenről a teremtett világon, igy hát folytatta. — Az anyagi javak elvesztését nem sajnálom, csak azért, mert ezáltal veszítettem el a gyerekeimet is. Nem volt hová vinnem őket, nem volt miből ajándékokat venni nekik, nem volt helyem még karácsonyfának sem... Örülök, hogy ilyen könnyen Hozzád juthattam, Uram. Ez volt a vágyam régen. Köszönöm, hogy születésed napján meghallgattad kérésemet... Jó itt, most már jó nekem... A dörgő válasz megremegtette Jánost, aki már sugárzott a boldogságtól, már azt a kihalt téren elhagyott rongycsomót sem látta, csak a jövendő szívbéli békességét, nyugalmát, a fájdalom, éhezés és fázás nélküli könnyedséget és a ragyogást, ami elképzelhetetlen és leírhatatlan volt, s amit ő most elnyert sanyarú élete jutalmául.- Még nem elég, János! Még nem tudsz mindent, nem tapasztaltál mindent. Dolgod van még odalent, vissza- küldelek! — hallotta a fényárból ítélkező hangot, s ha nem tudta volna, hogy meghalt, menten szörnyet halt volna a félelemtől ilyen borzalom lehetőségének hallatán. — Nem, csak ezt ne, Uram! Nincsen odalent már szikrája sem a szeretetnek! Nincsenek ott már emberek, akik tanításod szerint felebarátok lennének, nincs már nemzet, ország, haza, oda minden... — Folytatta volna a visszatérés elleni indokait, de már érezte, hogy lefelé lebeg s azt látta, hogy azt a rongycsomót, amit oly könnyedén és fájdalommentesen otthagyott a pádon, két, kutyás fiatal veszi körül, aztán az egyikük elszalad, miközben a másik még utánakiabál valamit. Kíváncsian szemlélte, mit csinálnak, talán megijedt tőle az elfutó, talán rosszul lett a bűzétől, de látta, hogy csak a közeli telefonfülkébe vágódik be, pénzt kotor elő és nagy kézmozdulatokkal magyaráz, majd bevágja a fülke ajtaját és visz- szarohan a pádhoz. Hamarosan szirénázást hallott, fehér mentőautó érkezett, a térre nem tudott behajtani, mert ott csak gyalogjárda van, a mellékutcába állt be, s még mozgott, amikor a hátuljából hordágyat rángattak ki, az orvos elől rohant, előbb ért a mocskos testhez, mint a másik két rohanó alak. János látta, hogy a kabátot szétrángatják a mellén, az előbb érkező, alig középkorú ember sztetoszkópot helyez rá, és sok idő múlva felegyenesedve mondja: El! Még él... S mintha hozzátette volna megvonagló arccal: magyar sors, huszadik századvégi magyar karácsony... János ezután már nem látott, nem hallott és nem érzett semmit. * Furcsa szagot érzett. Nem a megszokott és már nem is érzékelt, orrába ivódott bűz volt, de hirtelen nem tudta megállapítani, minek a szaga ez, pedig ismerte jól régi életéből. Nagyon halk lépteket és suttogást hallott és puha meleget érzett maga körül. Agyban van, ez kétségtelen — állapította meg, de nem mozdult és szemét sem merte kinyitni. Mégis a Mennyor-
