Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-12-01 / 12. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. december Sokat gondolkodott ezen is, melyik a nagyobb bűn? így menni templomba az ünneplőbe öltözöttek közé, vagy vasárnap misét mulasztani? Az utóbbit választotta, hiszen már sokszor azt sem tudta, hogy vasárnap vagy hétköznap van-e. Naptárja, órája rég nem volt, hiszen lakása sincs régen... Kis Karácsony, nagy Karácsony, nincsen nékem már kalácsom. Se lakásom, se családom, minek is van még Karácsony? — szakadt ki belőle a frissiben átköltött régesrégi dalocska, hogy maga is meglepődött. Mennyi ideje is, hogy még verset sem írt? Nem is tudta hova lettek a régen megírtak, hiszen már csak az az övé, ami rajta van. Az egész köteget meg nem hordhatja a zsebében. Ha megtette volna, már bizonyára minden darab lábmelegítőnek vagy "kabátbélésnek" használódott volna el... Folytatni akarta a dalocskát, de nem jutott eszébe az eredeti szöveg. Erősen a régi életére figyelve próbálta felidézni, a gyerekek hangján, a kiskorukbelin, amikor elszakadt tőlük, aztán elkezdte: Jaj, de szép a karácsonyfa, bankár házát beragyogja. Szegény gyermeknek lábára... Itt megállt. Zsebre dugott, hidegtől elmerevedett ujjain kezdte a szótagokat számolni: sze-gény gyer-mek-nek... nem jó! Nem jó! Megtörik az ősi nyolcas. Négy kell, kétszer négy... Nem jutott eszébe semmi, pedig most már nagyon akarta, hogy megszülessen ez a kis förmedvény, ez a kis, mai világra való átköltés, neki már csak erre telik, ha telik... Mintha a saját karácsonyi ajándéka lenne, önmagának, ha sikerülne, ha még nyugtázhatná, képes legalább erre. Újra kezdte a vesszakot, s majdnem felkiáltott örömében, amikor meglelte a sort: Jaj, de szép a karácsonyfa, bankár házát beragyogja. A szegénynek meg lábára cipő sem jut karácsonyra. Kis Karácsony, nagy Karácsony, "kisült" már a kirablásom: idegené országvagyon, a sok magyar koldusboton. Elégedett volt az eredménnyel, bár tudta, hogy itt-ott "döccen" a sor, kedve már nem volt új szavakat, új sorokat keresni. Meg sem mozdult. A sok magyar sem érdekelte már, szinte meglepődött, hogy verselésében is csak rájuk gondolt. Pedig a maga életére kellett volna gondolnia. Nem mintha segíthetne önmagán. Rajta már csak a halál segít... Vilma, Vilma! — gondolt a volt feleségére, de haragot nem érzett, csak mérhetetlen szomorúságot. Akkor vált el tőle az asszony, amikor őt 1957-ben letartóztatták. Nem közvetlenül a forradalom után, csak jóval később, amikor már azt remélte, megússza. Ma sem tudja, ki jelenthette fel, még a gondolatát is igyekezett elhesegetni annak, hogy éppen Vilma tette, pedig sokan mondták neki, "fölsőbb" helyről is. Ő csak akkor tudta meg, hogy a felesége, a városi proletárlány hithű párttag. Vagyis a forradalomkor ők a barrikád két különböző oldalán álltak... Ebbe majdnem beleőrült. Házasságuk előtt és az első években János csak annyit tudott, hogy Vilma templomba nem megy, mert nem hisz Istenben. Meg se kérdezte soha, hogy kommunista-e, mert fel sem tételezte, hogy valaki, főleg egy nő, egy fiatal nő tagja lehet ennek a vérgőzös idegen bandának. Ő bizony harcolt ellenük, de a letartóztatása után köztörvényes bűnözőként ítélték el, ezért nem is csatlakozott '90 után az 56-osok szövetségeihez. Egyikhez sem! Megalázó lett volna a magyarázkodás. Bort "rabolt" egy közértből — mondta a kihallgató rendőr, aztán az ügyész meg a bíró. Pedig dehogy rabolt ő! Sohasem lopott egy tűt sem, nem is ivott! A bort mind kiöntözte a fiúkkal. Benzines palackoknak kellettek azok az üvegek, de a környék spájzaiból már mind elfogytak! Pedig Julis néni, az öreg házmestemé még az elrakott paradicsomait is kiöntözíe, nem törődve azzal, miből főz majd a télen meg tavasszal a családnak... Inkább, hogy ne vesszen kárba a teljes mennyiség, a harcoló gyerekeknek főzött belőle nagy fazék levest. Szükségük is volt rá, jó meleg volt, megtöltötte a gyomrukat. Vilma elvált tőle, amíg ült. A pártban, aztán később neki is, azt mondta, hazaárulóval nem tud együttélni, meg a gyerekeit sem bízza ilyenre... Hazaáruló?! Ö! — fűtötte fel az elképesztő gondolat ismét, de már nem mozdult. El akart feküdni a pádon, de már ahhoz sem volt elég erő, elég akarat. — A gyerekekről már régen nem tud semmit. Az anyjuk saját képére és "hitére" formálta őket, megtagadták az apjukat. Vilma tiltotta is őket tőle. A rendszerváltozás után még találkozott a fiával, véletlenül futottak össze, s akkor még ő sem volt ennyire piszkos és elhanyagolt. Akkor még megvolt a picinyke cselédszoba, amiben a börtön utáni éveit, évtizedeit töltötte. A segédmunkási fizetésből nem telt másra. A gyerekekre levonták a pénzt, Vilma meg elfogadta, megkövetelte, pedig valami magas rangot töltött be a megyei pártvezetésben, sok volt a fizetése meg jutalma, amit havonta hazavitt. Ő meg nem kapott többé képzettségének megfelelő állást, sem fizetést. Még ennek is örült, mert szabadulása után hónapokig segédmunkás sem lehetett, a rendőrségen kellett jelentkeznie folyton, és még jó, hogy nem vitték el közveszélyes munkakerülésért. Az egyetem folytatásáról szó sem lehetett. Egyetlen szórakozása a verselés és a könyvtár volt. Oda minden évben beiratkozott, mert betű nélkül nem élhetett. Meg is zavarodott volna. A fia valami bámulatos nyugati kocsiból szállt ki, ő meg éppen arra ténfergett. Elkerülhetetlen volt a találkozás, s valami még megdobbant benne, de tudta, hogy nem sok köze van ehhez a magasra nyúlt, kissé parasztos arcú, lezserül elegáns fiatalemberhez. Vállalkozó — mondta Jánoska. Hm. Jánoska — morfondírozott, pedig már János a fia is. Komoly, elegáns úr, az öltöny, amit viselt, biztosan többe került, mint az ő egy évi "költségvetése" volt akkor, pedig gyerektartást már régen nem kellett fizetnie. Felnőttek a gyerekek. A nyugdíjából mégsem tud már cselédszobát sem bérelni. Az új rendszerben elsők között került utcára, kényszemyugdíjazták, így még szerencsésnek is mondhatja magát, nem lett munkanélküli. Jánoska vállalkozó. Valami üzleti tárgyalásra ment a közeli luxusszálloda egyik termébe nyugati üzlettársaival. A fiú is megkérdezte Jánostól, hogy hogy él. Köszönöm — mondta —, megvagyok. És gyorsan visszakérdezett, de a fiú rohant, késésben volt. János csak annyit tudott meg, hogy neki még nincs unokája, egyik gyerekétől sem. Még nem elég a vagyon, amit összegyűjtöttek., gondolta most is. Úgy látszik, még "hajtani" kell nekik... Mire elég lesz, addigra meg meg
