Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-12-01 / 12. szám
1995. december AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 néhányan esetleg éppen a téren keresztül. De nem látott senkit. Eszébe jutott, hogy Szenteste van, bizonyára rég elmúlt négyóra, leállt a forgalom. Már a magánautósok is hazatértek. Meggyújtani a gyertyák helyett felszerelt színes izzókat a karácsonyfákon... És a szentesti vacsorák már gőzölögnek a családok konyháiban, sistereg az olaj, ahogyan a rántott halszeletek lassan sülnek... ropogósra... Már az illatát is érezte, pedig hosszú évek óta nem volt része ilyesmiben... Felkapta a fejét. Elfeledkezett arról, hogy az ilyen hirtelen mozdulat következtében a sapkájáról nyakába zúdul a puha hó. Meglepődött, de csak egy villanásnyi időre. Azután úgy érezte, jól is esik neki ez a kijózanító hideg nedvesség. Már sajnálta, hogy a halál gondolatával foglalkozott, hogy elhagyta magát, hogy nem látott más kiutat... Tegnap és ma már nem ment el koldulni sem. Pedig ma talán többet kapott volna, mint máskor, hiszen karácsony van... Az emberek némelyikében még él a sajnálat vagy a szeretet szikrája, az adakozás öröme utáni vágy... De ő nem ment. Ő mindig kevesebbet kap, mint mások, ő nem tudja megjátszani magát, neki még így elmocskosodva, lerongyolódva is van valami tartása. Igaz, ez kifelé valószínűleg nem látszik. Amióta maffiába tömörültek a koldusok, úgy mondják, szervezetbe, azóta még jobban szégyelli, hogy ide jutott. Meg hát magyar volt ő mindig. A magyar meg nem koldulós fajta. Van az aluljárókban éppen elég román meg roma. Pontosabban: román roma. így írták az újságban is, amit valaki kidobott, ő meg felszedte elolvasni, aztán talpbélésnek a bakancsába. Ide jöttek jól élni! Jönnek naponta, százával. Magyarul semmit nem tudnak, így nem értik sem a szidalmakat, sem a jó szót. Nekik aztán mindegy, ki mit mond róluk, csak eleget adjon. Nekik van egy szervezetük, elnökkel vagy vezérrel, az mikróbusszal kiviszi őket a koldulóhelyükre, annak leadják a pénzt, aztán valami kis aprót visszakapnak. Hozzák a gyerekeket is, télvíz idején is nyári ruhában meg mezítláb ültetik ki szerencsétleneket koldulni. Amint megtelik a pohár vagy kosárka, odainti őket a néhány méterre figyelő erős emberük, kiürítteti a pénzt, két darabot visszadob, hogy lássa az arra járó magyar: abba a valamibe pénzt illik dobni, aztán visszaküldik őket a "munkába". Hm... Lám, már a filléreket is idegenek halásszák el a magyar elől — gondolta, s az arcát elöntő szégyentől és dühtől kissé melege lett. Az ügyesebb, pénzesebb idegenek a nagyobb dolgokat, az úgynevezett országvagyont lopták szét fillérekért, a jószívűek, emberségesek megmaradt fillérjeit meg a magyarnál is rosszabul élő és szemtelenebb idegenek rabolják el az éhen veszni vagy megfagyni készülők elől... Hát ennek véget kell vetni. Ezt ő nem csinálja tovább! Nem ment koldulni. És nem ment el a nyilvános fürdőbe sem. Pedig annyi pénze maradt még az előző kéregetésekből, hogy megáztathatta volna fáradt, fagyos testét, de régen fölöslegesnek bizonyult ez a kiadás, még kéthetente is. Hiszen ugyanazt a mocskos göncöt kell magára húznia, ami rajta van. Tiszta testre még undorítóbb, mintha le se veszi. Szerencsére az ő orra már valóban érzéketlen erre, annyira beleivódott a mindenéből áradó bűz. Megszokta, mégis utálta magát, mint ahogyan ő is elhúzódott régebben a buszon, villamoson a testszagú, ápolatlan emberektől. Amikor még munkába járt, amikor még dolgozni járhatott... — Munka? - sóhajtotta s gúnyosan elhúzta a száját. "A munka nemesít"! — már szinte röhögött magában. — Lám, milyen bámulatos nemes lettem én is, aki egész életemben dolgoztam. Leszámítva természetesen az utóbbi négy-öt évet. íme, a nemes koldus! Ez aztán az igazi rang! Hajléktalan, pénztelen, számkivetett. Egy élet jutalma ül itt most a behavazott város kutyapiszoktól tarkított, szétturkált terecskéjén, maga is behavazva. Oda nézett, ahol a két sorban lerakott betonkockákat régen kitúrták a kutyák, ahol sok-sok ember ficamította vagy törte már el a lábát, mert akkor is bele kellett lépnie a gödrökbe, ha nem akart, ha ki akarta kerülni azokat. A kutyások azonban elfoglalták a járda melletti padot, s akik nem fértek a padra, azok körbeállták az ülőket, a kutyák meg mellettük ásták fel a mások hazajutásához szükséges járda alatt a földet. A röhögcsélőket sohasem látta kitérni, utat adni a gyalogosoknak. Valakik néha félredobálták a billegő betonlapokat, hogy legalább a gödör láthatóvá váljon alattuk. Most sem a gödrök, sem a járdalapok nem látszottak. Ezt a satnya, talán soha meg nem növő fák alatt vezető utat soha senki nem takarítja. Vastagon fedi a hó most is. Lám, egyetlen ember sem jött errefelé órák óta. Még a kutyások sem... Ma már nem is jöhet senki, hiszen karácsony este van — gondolta. Karácsony. Mennyire szerette ezt az ünnepet. A Szentestéket, amik egyre szürkültek az ő rövidke házassága alatt, a gyerekek miatt azonban néhány évig még megmaradtak majdnem igazinak. Kis Karácsony, nagy Karácsony — dúdolta, vagy inkább csak hallotta valahol mélyen belül, ahogyan a két gyerek, még kicsiként énekelgette, s emellé társult az ő dörmögő basszusa... Ezt a dalocskát a felesége is elviselte valahogy, mert nem volt benne se Betlehem, se kis Jézus, se születés, se megváltás... Hol is romlott el az élete? — tűnődött, bár már sokszor elgondolkodott ezen. Most mintha vérkeringésével együtt gondolatai is lelassultak volna. Talán már nem is volt egészen eszénél, pedig már nem fázott. Legalább is nem érezte a hideget. Hol is romlott el? Az apja, amíg élt, mondogatta: már ott, amikor nem a faluból, hanem Pestről nősültél, fiam. — Minek kellett neked a városi proletár lánya,, mikor vót itt becsületes, takaros parasztlyány. Dógos, pirosarcú, feleségnek, anyának meg mezei munkásnak való gazdaasszonyjelölt — hallotta valahonnan nagyon távolról az apja hangját. Bólintott rá. Az utóbbi években gyakran bólintott, ha önmaga gondolataival volt elfoglalva. Az utóbbi években leginkább csak azokkal volt elfoglalva. Koldulás közben még csak-csak lekkötötte idejét a szégyenérzetével, meg annak találgatásával, hogy az éppen közeledő jól vagy rosszul öltözött ad-e néhány forintot, vagy felcsapott fejjel büszkén tovább siet. Nem is tudta, melyik a rosszabb, melyik a kisebb szégyen. De ha nem koldult és sem az ingyenkonyhára nem ment a napi tányér meleg levesért, sem a kocsmába a magához hasonlóak közé, kívülről vagy belülről felmelegedni, akkor csak az életén gondolkodott. Azon, hogy hova jutott, hogy hol rontotta el, de főleg azon, van-e értelme így a további tengődésnek. Arra már egyre kevesebbet gondolt, miért jutott olyan nagyon sok magyar az övéhez hasonló sorsra Magyarországon. S miért csak magyarok...? Vallásosan nevelték, bár templomba régen nem ment be. Ilyen öltözékben, ennyire büdösen Isten házának küszöbét nem léphette át a maga — és szülei — erkölcsi normái szerint.
