Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-12-01 / 12. szám
2 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. december AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG (Volt Amerikai Magyar Értesítő) P. O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Tel./Rec./Fax: 410-242-5333 Szerkeszti Soós József Főmunkatárs Stirling György Előfizetési díj egy évre 19 dollár. Nyugdíjból élőknek (csak USA) 17 dollár. Kanadába (légipostával) 20,50 dollár. Tengerentúlra (hajópostával) 21.00 dollár, légipostával 30.00 dollár. Az előfizetést US-dollárban és USA bankra szóló csekkel kell fizetni. A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét, azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem küldünk vissza. Javítás jogát fenntartjuk. Szabályosan gépelt cikkek a közlésnél előnyben részesülnek. V Fenn a hegyekben már aludt a világ. Máté megállt a hóbahalkult erdő fenyői között. Levette fövegét... Kettesben voltak az Úrral. Karácsony napja van - kezdett alkuba -, egyetlen Fiad születése napja. Neked is örömünneped. Juttass belőle, Uram, ha csak egy cseppet is... Kinek a javát keresed, Máté? -hozza a szél a végtelenből. A népemért esdeklek. Hogyan merném zaklatni másként felséges színed mennybéli nyugtát? Ismerheted az égi rendelést. Szenvedés az igazak tisztulása. (A szél elállt egy villanásra.) Megfáradtál követni a magyarok útját? Nem fáradtam én - csillant csókán Máté szeme. De én székely vagyok. Talán a székely más, mint a magyar? Hogy volna más -, szabadkozott Máté riadtan. - Izzéig, csontjáig magyar... csak több egy kicsivel. Igazságodra leltél, Máté - korholta az Úr szelíden - ezért egy kicsivel több a szenvedéstek is. STOLMAR G. ILONA: MAGYAR KARÁCSONY, 1995 Előre-hátra lendítette testét, először még sűrűn hajlongott, később egyre lassabban. Két kezét mélyen bedugta kopott, szakadozott kabátja zsebébe, hogy a pádon ültében combja hajlataiban felmelengesse. Az eredmény, hosszas hajlongások után sem volt megnyugtató. A kezek merevek maradtak. Nem csoda - gondolta, hiszen a kabát is "széllel bélelt". Ki akarta rántani a kezét egy pillanatra, hogy még mélyebbre húzza mocskos, hajzsíros sapkáját homlokába és nyakára, de aztán meggondolta magát. Nincs értelme. Egy centivel lejjebb vagy följebb, nem számít már. És ha lejjebb kínlódja az amúgy is szűk sapkát, talán a bűzét is jobban érezné. Bár... Tudta, hogy mocskos és büdös maga is, de már megtanult együttélni a mások számára elviselhetetlen szaggal. Kabátja, amit valamelyik jótékonykodótói kapott évekkel ezelőtt, talán előző gazdájánál sem látott tisztítót, ruhakefét, miegymást. A lehajtható szélű sim léderes sapkát meg egyik kukából emelte ki vagy három éve. Már nem csak a belső része ragyogott az elfeketedett zsíros szennytől, kívül sem hasonlított eredeti színére. Nem is tudta megállapítani, milyen lehetett régen. Különben is, órák óta hatalmas pelyhekben esik, hamarosan minden hófehér lesz, a sapka is, a kabát is... Bakancsmaradványait már nem is látja. Hajlongtában meg sem mozdította lábait. A fajdalom, amit a hideg okozott, már kimúlt belőlük. Lehet, hogy a vastag hótakaró tényleg melegít? — suhant át rajta, de aztán rájött, hogy a lábak felmelegedése újabb fájdalmat okozott volna, majd előbb rossz, aztán jóleső zsibbadást, ha a hótakaró valóban melengetne. Ezt pedig nem érezte. Biztosan észrevette volna... Már nem akarta mozdítani az érzéketlen végtagokat. A keze is merev volt. Abbahagyta a hajlongást, fokozatosan, már csak egyet-egyet döccent, egyre kisebb szögben mozdította előre testét, aztán leállt, mint egy gép, amelyet kikapcsolnak, de még lendül néhányat, egyre lassabban, aztán csend lesz. Csend volt. Fölnézett, óvatosan, szinte csak a szemével, hogy a nyakába húzott fejet ne kelljen mozdítania. így most nem hullott a nyakába a hó. Sálja rég nem volt. Valóban minden csendes volt, mintha meghalt volna a világ. Se busz, se troli nem járt a Baross utcán, de csak most érzékelte, hogy milyen régen nem hallotta a megállóba beállni egyiket sem. Pedig majdnem az orra előtt volt a megálló. A ronda, tízemeletes bérházak közé ékelt, kopár és elhanyagolt terecskén üldögélt, a négyszöget keresztülszelő gyalogjárda mellett. Onnan a megállót már nem látta, mert az útra merőleges ház éppen eltakarta. Hallania azonban kellett volna a csikorgó megállást, látnia kellett volna, ahogyan a leszálló emberek szétszaladnak,
