Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-10-01 / 10. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. október köztudott róluk, hogy a forradalom alatt szabadságharcosokra lőttek, vagy legjobb esetben a pincében lapítottak. S itt érdemes megemlíteni egy nevet, egy gerinces férfiú nevét, aki szintén a kitüntettek között szerepelt, de volt benne annyi bátorság és öntudat, hogy visszautasította az ordó átvételét. Melocco Miklós szobrászművész nyílt levélben jelentette be, hogy nem veszi át a kitüntetést, mert erkölcsi érzékével nem fér össze, hogy a mai válságos időkben, amikor a művészek megbecsülése és munkájuk értékelése a mélyponton van, sokan közülük pedig támogatás híján nehéz körülmények között élnek, akkor ő ilyen gesztust fogadjon el az államfőtől. Tisztelet-becsület az ilyen embernek, akinek példája követésre méltó, de persze senki sem tette ezt. Sót, talán még tapsoltak is Szepesi Györgynek. (E sorok íróját az előző kormányhoz két helyről is felterjesztették kitüntetésre, de - mivel a Antall-kormány (teljesen alaptalanul) annyira azonosította magát a magyar néppel, hogy minden feléje irányuló kritikát nemzetellenes megnyilvánuláskét fogott fel --, az akkori Jeszenszky-féle külügyminisztérium egyik közismert vezető női munkatársa a becsületsértés határait súroló indokolással levélben utasította el a felterjesztést. Ma már büszke vagyok erre, mert — tisztelet az igen kevés kivételnek - a kitüntetettek legtöbbje olyan politikai szegénylegény, akiknek homályos múltját nem cserélném el a magam előéletével. Igen, annakidején kritizáltam az Antall-kormány több tagját, akik ezért a maguk módján bosszút is álltak, de aki a saját fejével gondolkozik, az sohasem egyezhet mindenben a hatalmon lévő kormánnyal és kötelessége ezt ki is mondani. Ha ez nemzet-ellenesség, hát vállalom! Nem azért írom meg most mindezt, mert savanyú a szőllő és például Szepesi Györgytől irigylem a köztársasági érdemrendet, de egyszer el kellett ezt is mondanom, hiszen már úgyis mindegy: az t.i. biztos, hogy Hornéktól nem várhatok kitüntetést... De fene bánja: tőlük éppúgy nem fogadnám el, mint ahogy nem kellene ordó II. Árpád kezéből sem...) Ötvenhatról pedig már nincs mit mondanom: hacsak az nem, hogy mérhetetlen szomorúság fog el, amint elnézem, mennyire az ebek harmincadjára jutottak azok a nemes, magasztos eszmék, amelyekben 39 évvel ezelőtt hittünk, amelyekért lelkesedtünk. Az azóta felnőtt generációk tudatában csak homályos fogalmak élnek 56-ról (ez is az előző kormány nagy mulasztása, hogy nem adott olyan könyveket az ifjúság kezébe, amelyekből mindenki megérthette volna, mi is történt 39 esztendővel ezelőtt Budapesten és mi adott erőt az akkori tizenéveseknek, hogy szembe merjenek szállni a szovjet tankokkal?) és most már nem is bízhatunk abban, hogy a szociálliberáiis kormány alatt megtudhatják az igazságot. És mi lelkesítse a mai fiatalokat, ha csak annyit hallanak 56-ról, hogy a népharag azért söpörte el a Rákosi-klikk uralmát, mert az ország emberarcú szocializmust kívánt? És olyan reformkommunistákat kívánt a hatalomba, mint például Horn Gyula- Hát lehet ezért lelkesedni? (Egyáltalán: tud-e még valamiért lelkesedni a magyar ifjúság? Vagy már éppúgy elfásult és anyagiassá vált, mint a puha diktatúra langyos légkörében felnőtt korosztályok?...) Mi, akik átéltük a forradalmi szabadságharc csodálatos napjait és végigszenvedtük a bukás dermesztő heteit is, görcsösen ragaszkodunk a számunkra soha el nem halványuló múlt emlékeihez és végső menedékként kapaszkodunk Ötvenhatba, hogy el ne sodorjon bennünket e silány kor kavargó szennyáradata. És sohasem adjuk fel a reményt, hogy azok az eszmék, amelyekért akkor a Pesti Srácok vére folyt a pesti utcán, egyszer még elfoglalhatják méltó helyüket a magyar nép tudatában és a nemzet életének iránytmutató csillagai lehetnek. 1849. október 6 mártírjainak emlékét is csak évtizedekkel az aradi várárokban történt kivégzések után kezdte tudatosan ápolni a magyarság: ez bizakodással tölthet el bennünket, hogy Ötvenhat hőseinek és ideáljainak tisztelete az idő múlásával nem halványulni fog, hanem a forradalmi szabadságharc története egyre tisztább fénnyel ragyog majd történelmünk arany lapjain. VESZPRÉM VÁLASZOL Budapest ifjúságának Mint vészharangok sürgető szavát, Mely őszi estén fölriasztva száll, Hallottuk hangod pesti ifjúság, És vádló hangod szívünkbe talál. Veszprém tornyából tekintünk feléd, Hős Pest felé, hol vörös most az ég. Hol lángoló és vérző szívetektől Most minden, régi szennyes rongy elég. Nem hallgatunk: a budapesti szózat Ajkunkon hívón, zengőn száll tovább, Hogy felriasszon gyárat, földet, otthont, Támadj föl, ébredj magyar ifjúság! És talpon állunk, énekelve járunk, Mindent betölt a szabadság szava. Már véget ér halálos, szörnyű álmunk, S lehull az éjnek zsarnok csillaga. Az őszi szélben a veszprémi tornyok Megint a magyar zászlót lengetik, S amig élünk, míg vízzé nem lesz vérünk, A magyar zászlót le nem vehetik. Budapest népe! Hősök, katonák! Nem éltetek, nem haltatok hiába! Isten velünk és veletek megyünk, Szabad életbe, vagy hősies halálba. Dicsőség néked, Budapest ifjúsága! Veszprém, 1956. október 26. H.C.
