Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-10-01 / 10. szám
1995. október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 tagadni az aláírást és még csak fejét sem vették érte senkinek.) És még valami, amiről mindig megfeledkeznek azok a kommunista írók és értelmiségiek, akik (ha még élnek) ma is a mellüket verik, hogy ők szították a forradalmi hangulatot. Például a Petőfi Kör gyűlésein, melyek lefolyásáról e sorok írójának gazdag személyes emlékei vannak. Hogy ott kiálltak a pódiumra a kommunista írók és bírálták Rákosit, ami akkor már veszélytelen játék volt, hiszen a kopasz gnóm addigra már eltűnt a süllyesztőben és valahol Kazahsztánban élvezte a vendégszeretetét szovjet gazdáinak, akik először felemelték, aztán (látva, hogy céljaikat már nem tudja szolgálni) kirúgták, mint egy rossz cselédet. A kimúlt fenevadba rúgni akkor már nem jelentett kockázatot, de az ellenzéki indulatoktól fűtött tömeg előtt népszerűséget annál inkább. És a jó ösztönű kommunista írók ezt a hangulatot lovagolták meg, hogy átmentsék magukat egy várható fordulat utáni időre. De ezt a fordulatot nem ők készítették elő, ők csak "szélbe álltak". És ugyan kik mehettek volna fel a Petőfi köri előadóterem emelvényeire? Azokat az írókat, akik nem paríroztak a kommunista pártnak, Aczél Györgyök már réges-rég kinyírták, börtönbe zárták, szilenciumra ítélték s ők a világtól elzárva valahol vidéken éltek teljes visszavonultságban vagy emigrációba kényszerültek. Más tollforgató az ötvenes években már nem juthatott nyilvánossághoz, mint csak az, aki a párt nótáját fújta, de legalábbis vállalta a társutas vagy a lenini hasznos idióta szerepet. Ugyan kik mások kaphattak volna fórumot és szólási jogot az ötvenhat nyarán kibontakozó ellenzéki megnyilvánulások során, mint a kommunista rendszer elfogadott toliforgatói? A rendszer igazi ellenfelei, akik első pillanattól szembementek a moszkvai helytartókkal és nem csak akkor fedezték fel magukban az ellenzékit, amikor már az ország a mélyponton volt, 1956-ra már réges-rég a társadalom perifériáira szorultak és nem hallathatták hangjukat. Amikor azonban a fegyverek vették át a szót és a forradalom vihara az ávóval együtt napok alatt elsodorta a kommunista pártot, mindenkinek jutott szerep az új rendben. Feltámadtak az addig föld alá kényszerített pártok, újraindultak addig betiltott újságok és szót kaptak az addig hallgatásra kárhoztatott írók, újságírók is. Persze, tudjuk, ez nagyon rövid ideig tartott: november 4. után ismét csak a később "második nyilvánosságnak" nevezett illegális publikálás lehetősége maradt a forradalomban szerepet vállalt íróknak és újságíróknak. Vagy ismét a börtön, az internálótábor, esetleg az emigráció. Netán a megfélemlítés és a fenyegetések hatására újra a némaság, a hallgatás korszaka következett. A bosszúra szomjas párt persze a kritikus időkben ellene fordult opportunista tagkönyves írókat sem kímélte: a külföldnek szánt látványos koncepciós perekben, melyeknek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, néhány kommunista írót is becsuktak, hogy aztán pár év múlva megbocsátást gyakorolhassanak és amnesztiával kiengedjék őket. S utána ismét lehetőséget kaptak a publikálásra, mintha mi sem történt volna. (Azt most nem akarom részletezni, hogy a rácsok mögött is megkülönböztetett bánásmódban volt részük, papírhoz, írószerhez jutottak, nyelvet tanulhattak, képezhették magukat, írhattak, olvashattak és dolgozhattak, szellemi munkát végezhettek, amelynek hiánya - aki volt Rákosiék börtönében, az jól tudja - a rabságban a legnagyobb büntetés.) És 56 nevében ma is ezek beszélnek, ők akarják képviselni a világ előtt az ötvenhatos gondolatot. Természetesen a maguk módján. Az igazi szabadságharcosok, akik annankidején fegyverrel helytálltak a barikádokon a szovjet tankok ellen, a békeidőkben sajnos nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: intellektuálisan nem bizonyultak alkalmasnak arra, hogy az 56-os eszmék szószólói legyenek. Számtalan egyesületet, szervezetet alakítottak, melyeknek vezetői egytől-egyig magukat tekintik a valódi szabadságharcosoknak, 56 jogos örököseinek, s az ebből következő viták és rivalizálások az erők szétforgácso- lódásához vezettek. Súlyos felelősség terheli e vonatkozásban az első szabadonválasztott kormányt is, amely átlépett 56 emlékén, elmulasztván a kibontakozás és a nemzeti újjászületés alapjává a 56-os forradalom ideáljait tenni. (Amin nincs is miért csodálkoznunk, ha meggondoljuk, hogy az Antall-kormányban mutatóba sem akadt olyan, akinek érdemleges 56-os múltja lett volna: a miniszterelnök többségében óvatos megalkuvókból és a rózsaszínű akváriumban nevelkedett kivárókból válogatta össze környezetét, ami emberileg érthető, mert senki sem szereti, ha szubordinált munkatársai az övénél makulátlanabb múlttal rendelkeznek és nálánál több érdemet mutathatnak fel.) Ha Antall József, aki magát a nemzeti irányzat hívének vallotta, elszalasztottá a történelmi pillanatot, hogy Ötvenhat eszméit állítsa követendő példaként a felszabadult nemzet elé, mit várhatunk egy Göncz Árpádtól vagy méginkább egy volt pufajkástól, Horn elvtárstól, aki fegyvert fogott a forradalom ellen? Bár minden hasonlat sántít, de ezt a mostani helyzetet, amikor az ötvenhatos barikád másik oldaláról landolt valaki napjainkban a miniszterelnöki székben, olyannak érzem, mintha a 67-es kiegyezés után Jellasics, Windischgraetz vagy netán Haynau egyik főtisztje, esetleg egy Bach-huszár került volna a független magyar kormány élére, hogy a nemzet sorsát intézze. És ezen nem változtat az sem, hogy tudomásul kell vennünk a tényt: ezt a Kádár-huszárt a magyar választók szavazatai juttatták jelenlegi pozíciójába, hiszen ma már világosan látja mindenki, hogy rossz (huszár)lóra tett. Csak most már késő a bánat. Göncz úr egyébként éppen legutóbb gyalázta meg 56 emlékét, nem is először, mióta az MDF-SZDSZ-paktum az elnöki székbe segítette: az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmával kitüntettek között ugyan kinek a nevét olvashattuk? Nem másét, mint Szepesi Györgyét, a közismert veterán rádióbemondóét, akiről köztudott, hogy 1956. október 24-én dühtől elfúló hangon nyilatkozott az akkor még kommunista irányítás alatt lévő rádióban és halált kiáltott a rendszer ellen lázadó fasiszta csőcselékre... És ez az ember 1995-ben magas kitüntetést kaphatott Göncz Árpád kezéből! Szomorú, hogy ezt is megérhettük és míg egyrészről tanúi lehetünk az igazi ötvenhatosok mellőzésének, másrészről gyönyörködhetünk azok hosszú sorában, akik ma is a napos oldalon sütkéreznek, holott
