Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
15 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. január MAGYAROK SORSA A DÉLVIDÉKEN Olvasói levél a Királyhágómelléki Református Egyházkerület gyülekezet lapjából, a HARANGSZÓ-ból. Az itt következő írás a délvidéki magyarok tragikus sorsáról számol be a szemtanú hitelességével a polgárháború kataklizmájában széthulló Jugoszláviában. * Tito elnök kommunista diktatúrája után évről-évTC fokozatosan romlott a helyeztünk úgy politikailag, mint gazdaságilag. Amikor Slobodán Milosevic az elnöki tisztségbe került, rohamosan rosszabbodott a Vajdaságban élő nemzetiségek, de különösen a magyarok helyzete. Jogainkat napról-napra megnyirbálták, iskoláinkat alattomos cselszövésekkel, sok magyarázattal és álindoklással megszüntették. Az utóbbi évek folyamán a politikai életben dúló szerb-horvát ellentét akkor tetőzött, amikor a horvát származású Stipe Mesicet kellet volna az Elnökség elnökének megválasztani. A szerb parlamentnek mintegy 80%-át kitevő, az előző időben buzgó kommunista képviselők irányították az ország politikai és gazdasági életét. A fegyveres konfliktust az idézte elő, hogy a vezető személyek titokban jártak Horvátország területén lévő szerb településeken, és biztatták a szerbeket arra, hogy lőjék a horvátokat, mert ezzel Nagy Szerbiát fognak teremteni, ugyanis a jugoszláv hadsereg teljes fegyverzetével támogatni és segíteni fogja a „szegény védekező szerbeket, akiket a horvátok ki akarnak irtani”. A szerb-horvát konfliktusnak néhány hónapja folyamán az történt, hogy a horvátok a szlavóniai, baranyai magyar településekről horvát egyenruhába öltöztették a gyakorlatra behívott magyar tartalékos fiatalokat, s két nap múlva arra kényszerítették őket, hogy írjanak alá olyan papírokat, hogy „önkéntesen” mennek a frontra harcolni a szerbek ellen. A Vajdaságban (Bácskában és Bánátban) élő magyar településekről a magyar tartalékosokat csupán 30 napi „gyakorlatra” hívták be a szerbek, s két nap múlva eléjük is papírt tettek, hogy írják alá azt, hogy „önkéntesen” mennek harcolni a horvátok ellen „Jugoszlávia szabadságáért”. Akik nem voltak hajlandók aláírni, azokat kegyetlenül ütötték-verték, megalázták, gyalázták és fenyegették. így Horvátország területén élő magyarok lettek a horvát „usztasák”, a Szerbiához csatolt Vajdaságban élő magyarok a szerb „ csetnikek ”, akik hónapokig kegyetlenül lőtték egymást a horvát és szerb érdekekért. Akkor tört ki a botrány, amikor már a két ellenség olyan közel volt a fronton egymáshoz, hogy egymás magyar kiabálását hallották. Itt csupán egy várost említenek meg, Vukovárt, melyet romhalmazzá lőttek a szerbek. Rengeteg lakos pusztult cl, sokan elmenekültek. De Horvátország területéről, a magyarlakta településekről is gyakorlatilag elmenekült, aki csak tudott. Sok lakost kegyetlenül legyilkoltak. Kórogy községben a konfliktus előtt több mint 5 ezer magyar lakos élt, szép református gyülekezettel, ma csupán öt, 80 év feletti lakos maradt, aki nem tudott elmenekülni s várja a véget. A kórógyiak ma nagyobbrészt Dél-Magyarországon élnek menekülttáborokban. A frontról sokan kar vagy láb nélkül kerültek haza. de sokan koporsóban. Ezekről könyvet lehetne írni. Amikor mindezekről tudomást szereztünk, mintegy 30 ezer fiatal elmenekült Magyarországra, de más országokba is. Tekintettel arra, hogy a nyugati közvetítő diplomatáknak számtalan erőfeszítése eredménytelen maradt, a szerbek egyre jobban arra a következtetésre jutottak, hogy bármit tehetnek: erőszakkal foglalhatnak el területeket, hisz a nyugati országok vezetői úgysem avatkoznak a Balkánon dúló konfliktusba. A Vajdaság területén élő, még itt szenvedő magyarságot a sajtóban, rádióban, tv-ben, gyűléseken fenyegetik, sokszor lábbal tiporják. Különösen azóta, hogy néhány magyar településen 50-100-an is megtagadták a bevonulást a frontra, azzal a magyarázattal, hogy Jugoszláviát nem fenyegeti külföldi ellenség, a szerbek és horvátok konfliktusáért nem fognak harcolni. Amikor az embargót bevezették Jugoszlávia ellen, bekövetkezett a teljes anarchia: a korrupció, csalás , rablás, zsarolás és olyan nyomor, amilyet még a két világháború folyamán sem ismertünk. Ma olyan nagy anyagi nyomorban vergődünk, hogy a puszta létünk sem biztos. Hónapról-hónapra nő az infláció. Például július hónapban 20 márka volt a nyugdíjam dinár értéke, augusztusra már 10 márka értékre zuhant. Tavaly aratáskor a termelőktől az állam 39 millió dinárért vásárolta fel a búzát mázsánként, most ezért kb. 80 dkg kenyeret lehet venni. Nagyon tragikus az, hogy már evek óta nincs gyógyszer. A kórházak igen keveset kapnak, a polgári lakosság szinte semmit. Isten segítségével és a magyar testvérek segítségével most már ötödik alkalommal sikerült a Nagybecskcrcken élő híveknek gyógyszert vinnem, hogy az ottani betegek gyógyulását elősegíthessük... Az elmúlt hónapokban 20 ezer mohamedán nőt erőszakoltak meg és nagyon sok katolikus apácát. Rengeteg embert gyilkoltak le, gyermekeket is tömegesen. A településeket romhalmazzá lőtték és égették fel, a katonák rabolnak, gyilkolnak, fosztogatnak kényük-kedvük szerint. Amikor az első humanitárius segélyszállítmány megérkezett a teli időben, távcsöves fegyverekkel halomra lőtték
