Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-06-01 / 6. szám
2 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG (Volt Amerikai Magyar Értesítő) P. O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Tel./Rec./Fax: 410-242-5333 Szerkeszti Soós József Főmunkatárs Stirling György Előfizetési díj egy évre 18 dollár. Nyugdíjból élőknek (csak USA) 16 dollár. Kanadába (légipostával) 19.50 dollár. Tengerentúlra (hajópostával) 20.00 dollár, légipostával 30.00 dollár. Az előfizetést US-dollárban és USA bankra szóló csekkel kell fizetni. A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét, azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem küldünk vissza. Javítás jogát fenntartjuk. Szabályosan gépelt cikkek a közlésnél előnyben részesülnek. milyen volt az ország hangulata. Még a közvéleménynek az a része sem emelt szót a bécsi döntések elfogadása ellen, amelyik egyébként már kezdettől fogva viszolygott a túlzott német orientációtól és főleg az Anschluss után aggódott, amikor a Harmadik Birodalom elérte határainkat és a náci terjeszkedés árnya vetült fenyegetően hazánkra. A "Nem, nem, soha" és a "Mindent vissza" jelszavak szellemével átitatott közvélemény egyszerűen elsöpörte volna a kormányt, amelyik vonakodik kihasználni azt a történelmi lehetőséget, amit a németek teremtettek azzal, hogy etnikai alapon formáltak jogot a versailles-i békediktátum őket sértő rendelkezéseinek korrekciójára. (Amire azonban a Szudéta-vidékre támasztott igényüknél még úgy-ahogy ügyeltek, arra később már fittyet hánytak: hódítókként kebelezték be és tették náci protekturátussá egész Csehországot, ami már figyelmeztetés kellett legyen mindenki számára. Ugyanakkor viszont olyan rést ütött a párizskörnyéki békék addig áttörhetetlennek vélt betonfalán, hogy a nemzet érdekei és elszakított véreink elleni bűn lett volna ezt a rést nem tovább tágítani és nem élni a lehetőséggel. Azzal a lehetőséggel, amit a Trianont ránk- kényszerítő és annak revíziójáról hallani sem akaró nyugati hatalmaktól sohasem várhattunk, volna. Közép-Európa átrendezése folyt, határok váltak semmivé és helyettük újak keletkeztek: Csehszlovákia megszűnt és alkotóelemeire bomlott. Alkalom nyílt arra, hogy Szlovákiával szemben érvényesítsük követeléseinket, első lépésként affelé, hogy megvalósulhasson az iskolában 12 éven át minden áldott reggel elimádkozott Magyar Hiszekegy befejező sora: "Hiszek Magyarország feltámadásában!" Ezzel kezdtük a napot s ezzel is fejeztük be. És nem tudom, ki hogy volt vele, de mi ott a hazafias nevelésre nagy súlyt fektető piarista atyák oskolájában nem csak gépiesen szajkóztuk a Magyar Hiszekegyet, hanem átéreztük annak minden sorát. Ki gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen szellemben felnőtt generáció beletörődött volna abba, hogy bármi áron is, akár az ördöggel is szövetségben, ne ragadjuk meg az alkalmat a trianoni bilincsek meglazítására? A magyar társadalom -- teljesen függetlenül attól, hogy többségében (akkori meghatározás szerint) "németbarát" vagy "angolbarát" érzelmeket táplált - rögtön megvonta volna bizalmát attól a kormánytól, amelyik vonakodik élni az alkalommal, hogy betegye a lábát a résbe, amit a hitleri terjeszkedés nyitott a trianoni börtönkapun. Szokták mondani, hogy a politika a lehetőségek művészete. És a lehetőségekkel élni tudni hasonlatos ahhoz, mint amikor a sakkozó több lépés esélyeit előre átgondolva mozdítja meg figuráit a táblán. Teleki Pálra (aki szintén piarista nevelést kapott és az Alma Materhez fűződő kapcsolatait élete végéig híven ápolta) senki sem mondhatta, hogy szerette a németeket vagy bízott volna bennük. Nagyonis tartott Hitlertől, akinek a magvarok iránti ellenszenvét jól ismerte. Teleki izig-vérig nyugati orientációjú politikus volt , de ő is úgy látta, hogy míg Londontól és Párizstól nem várhatjuk jogos igényeink teljesítését, addig Berlin (és Róma) politikája talán esélyt nyújt a kitörésre a trianoni börtönből. Igen, Teleki és a magyar közvélemény németellenes része abban bízott, hogy az olasz kapcsolatok képesek lesznek ellensúlyozni a német nyomást. Mindenki tudta Magyarországon, hogy a viszony a két diktátor között korántsem szívélyes: a Berlin-Róma tengelyt csak az érdek tartotta össze és Mussolini sokáig az osztrákok reménysége is volt. Az Anschlusst majdnem meghiúsította, hogy az olasz csapatok felvonultak a Brenner-hágóra, de aztán Mussolini retirált és szabad folyást engedett az eseményeknek. Tudtuk, hogy Hitler lenézi, pojácának tartja Mussolinit és ez utóbbi féltékeny a Führer sikereire. (Pedig kettőjüket összehasonlítva a Duce működése hazája szempontjából akár pozitívan is értékelhető, mindaddig amíg azt az ostobaságot el nem követte, hogy csatlakozott a hitleri rablóháborúhoz.) Visszatérve Telekire és arra a politikára, amit ez a széles látókörű tudós és államférfi vitathatatlanul kétirányú elkötelezettsége mellett - érzelmi elkötelezettség a nyugati demokráciák szellemisége mellett és politikai elkötelezettség a Trianon elleni törekvésekben - folytatott, úgy, hogy ezeket megpróbálta összeegyeztetni, az végülis zsákutcába futott, amiből nem volt más kiút, mint az öngyilkosság. De akkor, 1938/39-ben minden esélyt meg kellett játszani, még a hitleri közreműködéssel megvalósuló országgyarapítás kockázatát is vállalva. A magyar társadalom németellenes része azért fogadta el ennek lehetőségét, mert titkon remélte: a cseppfolyós állapotban lévő európai helyzet még hozhat olyan kedvező fordulatokat, amelyek a nyugati hatalmakkal is elfogadtatják a felvidéki és az erdélyi határmódosításokat. Erre annál inkább lehetett számítani, mivel Tiso Szlovákiája és An- tonescu Romániája sokkal szélsőségesebb rendszerek voltak a Horthy-rendszernél és a kötelező barátságot messze túllihegve szervilisen szolgálták ki a náci érdekeket. Míg Magyarország geopolitikai helyzetéből eredő kiszolgáltatottsága folytán mindvégig kényszerű szövetségesként (lásd Montgomery akkori amerikai nagykövet kitűnő könyvét) alkalmazkodott a német irányzathoz, amennyire az a trianoni revízió érdekében szükséges volt. Egyébként legjobb tudomásom szerint sem az angolok, sem a franciák nem emeltek kifogást egyik bécsi
