Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-06-01 / 6. szám
AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 1995. június döntés ellen sem: nyilván tudat alatti lelkiismeretfurdalásu- kat csökkentette az a tény, hogy a magyarok maguk érték el azokat a korrekciókat - bölcs önmérséklettel nem "mindent vissza" alapon követelőzve, hanem az etnikai elv szigorú szem előtt tartásával. Ezzel a helyzettel valószínűleg kiegyeztek volna, hiszen olyan gondot vett le a vál- laikról, ami már régen nyomta azokat, tudván-tudva, hogy Magyarországgal igazságtalanság történt. A Nyugat akkor amúgy is mindenképp el akarta kerülni a konfrontációt Hitlerrel: ennek érdekében még leghűbb szövetségesét, Csehszlovákiát is hajlandó volt feláldozni és a Münchenből hazaérkező esernyős Chamberlain büszkén lobogtatta a nácikkal kötött megegyezés papírfecnijét, abban a hitben, hogy ezzel megmentette a békét. Hogyne nézték volna el Magyarországnak azt a párezer négyzetkilométernyi területgyarapodást, ha ezzel elkerülhettek egy nagyobb konfliktust, hiszen a trianoni béke rendelkezéseihez tüzön-vizen át ragaszkodni mindenképpen azzal járt volna. (És a nyugatiak 1938-ban annak még a gondolatától is irtóztak, hogy erőszakkal szerezzenek érvényt a párizskönyéki békék rendelkezéseinek.) A fordulópontot a Délvidék visszaszerzése jelentette: amikor 1941 tavaszán Hitler megtámadta Jugoszláviát, már másfél éve folyt nyugaton a háború és Németország hadban állt a nyugati szövetségesekkel. Amikor tehát a jugoszláv államszövetség széthullása után a magyar csapatok délen átlépték a trianoni határt és (ragaszkodva az etnikai határokhoz) behatoltak a keletkezett vákuumba, hogy birtokba vegyék Dél-Baranyát és a Bácskát (Bánátra a németek tették rá a kezüket), a nyugatiak hullarablással és szerződésszegéssel vádolták Magyarországot, amely katonailag támogatja ellenségüket, Hitlert s ezzel elkötelezte magát a másik oldal mellett. Pedig ez csak részben volt igaz, mert egyrészt az a Jugoszlávia, amelyiknek kormányával pár héttel előbb a magyar kormány örök barátsági szerződést kötött, már nem létezett, másrészt a magyar vezetésnek — a németek rablóhadjáratától teljesen függetlenül s annak céljaival nem azonosulva - erkölcsi kötelessége volt a Trianonban elrabolt ősi magyar területeken élő magyarság élet- és vagyonvédelmét biztosítani. A magával szemben rendkívül magas morális mércét alkalmazó Teleki Pál azonban mindebből addigi erőfeszítései és politikája kudarcát szűrte le és miután más megoldást nem látott, a revolverhez nyúlt. Ez volt az a pillanat, amitől kezdve az akkor már hadviselő nyugati hatalmak (és később az Egyesült Államok is) Magyarországot végképp a náci Németország csatlósai közé sorolták, mely döntésükben később csak megerősítette őket az a tény, hogy pár hónap múlva Magyar- ország - ha vonakodva is - csatlakozott a Szovjetunió elleni háborúhoz. Ami Horthy nemcsak két évtizeden át folytatott következetesen antibolsevista politikájának volt szinte logikus folytatása és nemcsak geopolitikai helyzetünk tette jóformán elkerülhetetlenné, de amikor tudomásul vettük, a visszakapott trianoni magyar területek megtartása volt az alapvető szempont s ez lebegett legtöbbünk szemei előtt. Aminthogy azokban a hetekben minden józanul gondolkozó hazafi előtt világos volt, hogy jobb lenne kimaradni a háborúból, tudtuk, hogy csak az következett be, amitől mindkét bécsi döntés alkalmával titkon rettegtünk: hogy a németek egyszer még benyújtják a számlát és nagy árat kell fizetni a "vér nélküli" területvisszaszerzésekért. Ma már könnyű utólag bizonygatni, hogy még egy német megszállás kockázatát is vállalva kellett volna ellent- állni Hitler követeléseinek, de akkor még Amerika nem lépett be a háborúba és elképzelhető volt, hogy a németek legyőzik a Szovjetuniót és beérve a "Drang nach Osten" sikerével, meg a keleti hódítással, a nyugati fronton megegyezéses béke születik. A szlovákok és a románok már az első napokban nagy erőkkel csatlakoztak az oroszországi hadjárathoz, a magyar közvélemény tehát joggal aggódott amiatt, hogy a beígért "Új Európa" rendezésénél a szlovákok és a románok majd előnyben lesznek velünk szemben és a visszakapott területek ismét elvesznek. Amerika hadbalépése után már semmi esélye nem maradt Németországnak a győzelemre. De mi magyarok akkor már mindenről elkéstünk, mint ahogy azt az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet kudarca is bizonyította. (A Szovjetunió megtámadásában bennünket megelőző Szlovákia és Románia közben ügyesen átálltak a győztes oldalra: a románoknak sikerült a kiugrás, a szlovákok pedig mondvacsinált felkeléssel verték ki a náci csapatokat. Magyarországnak, a kényszerű szövetségesmek, vállania kellett az "utolsó csatlós" sorsát és annak minden ódiumát. 1947-ben ugyanazok ítélkeztek másodszor is fölöttünk Párizsban, akik 23 évvel azelőtt Trianonban már egyszer megnyomorítottak bennünket. Ám az ítélet ezúttal még szigorúbb volt. Még Trianonhoz képest is lenyestek egy-két darabot az ország testéből (hogy ez Csallóköznél miért történt, arra csak pár év múlva döbbentünk rá, amikor a Dunát elrekesztő csehszlovák tervek napfényre kerültek) és minden hibát újra elkövettek, amivel 1920 június 4-én, 75 évvel ezelőtt megsértették az etnikai elveket, a népek önrendelkezési jogát és az emberiességet. Bűnhődnünk kellett, mert "elfogadtuk" a Felvidék és Erdély egy-egy kis darabját, egy kevés részét annak, ami ezer éven át a történelmi Magyarországhoz tartozott, visz- sza mertük foglalni a Délvidék egy kis hányadát és csatlakozni mertünk a Szovjetunió elleni háborúhoz. Nem Hitler mellett, hanem a bolsevizmus ellen, hiszen a ke- febajszú piktor még ismeretlenül bolyongott kültelki kocsmákban, ahol rossz mázolmányait próbálta rásózni a publikumra, amikor Horthy Miklós már figyelmeztette a világ vezetőit a bolsevizmus veszélyére és lám a később történtek mind őt igazolták. De Magyarországnak bűnhődnie kellett, mert így akartak elégtételt szolgáltatni a "revizionista-irredenta" Horthy-rendszertől elszenvedett sérelmekért azoknak az utódállamoknak, amelyeket 75 évvel ezelőtt Trianonban mesterségesen hoztak létre s amelyek közül azóta már kettő részeire bomlott, Románia pedig máig is képtelen összhangot teremteni a határain belül összezárt népek, nemzetiségek között. Ezt látjuk, ha visszatekintünk a mögöttünk sorakozó évtizedekre. És mi a helyzet ma? A kép semmivel sem vigasztalóbb. Jól tudjuk, hogy Trianon nevének bolyga
