Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-06-01 / 6. szám
AMERIKAI MA GYÁR ÚJSÁG XXXI. évf 6. szám VOLT AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. május STIRLING GYÖRGY: TRIANON, A SOHA BE NEM GYÓGYULÓ SEB Nagyon régen olvastam egy francia író könyvét - a címre már éppúgy nem emlékszem, mint a névre melynek cselekménye valamikor a századforduló táján játszódott Párizsban. Francia egyetemisták nacionalista mozgalma szolgált a történet hátteréül s az író egyebek közt elkalauzolta az olvasót egy izzóhangulatú hazafias gyűlésre is, ahol az egyik felhevült szónok azt fejtegette: aki francia létére bármilyen kompromisszumra hajlandó Elzász-Lota- ringiával kapcsolatosan, annak nincs joga magát franciá-_ nak tartani... Ilyen szélsőségesen és elhamarkodottan pálcát törni természetesen senkinek sincs joga más fölött, foglaljon el bármilyen álláspontot egy politikai vitában vagy ítélje meg így vagy úgy egy országrész hovátartozásá- nak kérdését, de azóta mégis sokszor eszembe jutott ez a fejezet, ami akkor mély benyomást tett rám. Ismerni kell ehhez a történelmi hátteret is, annak a korszaknak a légkörét, melyben ezt a könyvet olvastam. 19 éves hevesvérű ifjú egyetemi polgárként, azokban a napokban, amikor az egész ország lázban égett, mert a térség helyzetének alakulása folytán reményt láttunk arra, hogy a magyar Felvidék egy részének visszatérése után visszakaphatjuk Erdélyt, vagy legalábbis annak döntően magyarlakta részét is. Aki erre fanyalogva újraolvassa a fenti utolsó mondatnak azt a részét, hogy "a térség helyzetének alakulása folytán" és netán számonkéri tőlem, hogy nem pontosan fogalmaztam, mert inkább azt kellett volna írnom: Hitler középeürópai átrendezése és kényszer-szövetségeseinek egymás elleni kijátszása következtében magyar nacionalistáknak alkalmuk nyílott Erdély egy részének viszszaszerzésére, akkor én is hajlamos vagyok arra, hogy a fent idézett kemény francia kijelentést átvetítsem a magyar viszonyokra, az akkori, ötvenvalahány év előttiekre éppúgy, mint a maiakra imigyen: aki Erdély - és általában a trianoni megszállt területek, vagy egyszerűen Trianon - kérdésében hajlandó bármilyen kompromisszumra, az a szememben elveszítette jogát ahhoz, hogy magát magyarnak, a magyarsághoz tartozónak tartsa. Keményen fogalmaztam? Lehet, de aki ma utólag hideg fejjel, az azóta történtek ismeretében mond ítéletet azok fölött a "nacionalisták" fölött, akik 1940 nyarán izgalomtól remegve várták a második bécsi döntés eredményét s amikor nyilvánosságra került, hogy Nagyvárad, Marosvásárhely, Kolozsvár és a Székelyföld ismét magyar, sírva-nevetve borultak egymás nyakába - igen, vadidegen emberek ölelgették egymást a pesti utcán túláradó boldogságukban -, akkor vállalom a nagyképű világpolgárok szóhasználatában prejoratív értelmű nacionalista jelzőt. Vállalom, de ugyanakkor visz- szautasítom annak még leghalványabb gyanúját is, hogy azért lelkesedtem - és lelkesedtünk mi, akkori huszonévesek - a Felvidék és Erdély ügyében született két bécsi döntésért, mert azok Hitler és Mussolini kegyéből jöttek létre. Ellenkezőleg: ez volt az egyetlen momentum, ami megkeserítette számunkra a trianoni igazságtalanságok részbeni jóvátételének örömét. Jókora csepp üröm volt ez a tengernyi örömben... De csak az kérje számon tőlünk, hogy miért nem utasítottuk el a revízió lehetőségének gondolatát és miért fogadtuk el a sors váratlan ajándékát, jóllehet azt a tengelyhatalmaknak köszönhettük, aki átélte azokat az időket és még emlékszik,
