Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-03-01 / 3. szám
2 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. március AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ P. O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Tel./fax: 410-242-5333 Szerkeszti Soós József Főmunkatárs Stirling György Előfizetési díj egy évre 17 dollár. Nyugdíjból élőknek (csak USA) 15 dollár. Kanadába (légipostával) 18.50 dollár. Tengerentúlra (hajópostával) 18.50 dollár, légipostával 28.50 dollár. Az előfizetést US-dollárban és USA bakra szóló csekkel kell fizetni. A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét, azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem küldünk vissza. Javítás jogát fenntartjuk. Szabályosan gépelt cikkek a közlésnél előnyben részesülnek. gerlik őket, még "megfúrják” a dollárkölcsönöket. Az évtizedeken át sulykolt sztereotipiák azonban sokkal jobban belerögződtek hazai társadalom gondolkozásába és a kommunista propaganda megtette a magáét: az otthoniak tudatában az emigráció még ma is szélsőjobboldaliak gyülekezete, mely hiedelmet egyrészről mai napig is melegen tartják a baloldali liberális sajtó lapjai, másrészről (sajnos) tápot adnak ennek a véleménynek bizonyos meggondolatlan és éretlen emigráns körök hangadói, akikre a múltkoriban valahol a "lézengő ritterek" kitételt találtam használni, s egyesek azóta is találgatják, kik tartoznak ebbe a kategóriába. Tessék tippelni, én nem segítek... Az emigrációt tehát negyvenvalahány évvel ezelőtt elkönyvelték, vagy ha tetszik, beskatulyázták szélsőjobboldalinak és úgy látszik Rákosiék és Kádárék festéke olyan tartós, hogy azt lemosni máig sem lehetett. De az otthoniak nagy többségének kényelmesebb így és nem is változtatna szívesen a régi címkén. Hogy miért, az mindjárt kiderül. A nagy összeborulás elmaradásának másik lélektani oka (ami az elsővel eléggé összefügg), hogy a hazaiak nagy többségének rossz a lelkiismerete és kényelmetlen számukra olyanokkal értekezni és egy levegőt szívni, akik a múltban nem sározódtak be és nem kompromittálták magukat. Míg ők igen. Ezért kényelmes számukra kritika nélkül elfogadni azok véleményét, akik a szélsőjobb- oldaliság bélyegét ütötték az emigrációra (noha ismerek otthoni köröket, amelyek sokkal szélsőségesebb nézeteket vallanak, mint a nagy többségükben mindig konzervatív irányt követő emigránsok), mert így van, mire hi- vatkozniok: nyilasokkal nem állunk szóba, nem közösködünk. És nem kérünk a tanácsaikból sem. Számtalan eset forog közszájon arról, hányszor utasítottak el otthon jószándékkal véleményt nyilvánító emigránst, azzal, hogy eddig is megvoltak valahogy és nem szorulnak olyanokra, akik nem ismerik a hazai viszonyokat. Van ebben persze még egy adag féltékenység is, hogy egy harminc-negyven év Amerikában élő és felvergődött emigráns csak többet tud a demokráciáról és csak jobban ért a piacgazdasághoz, mint egy marxi-lenini tanokon nevelkedett hazai közgazdász. No meg hozzájárul ehhez az a legfelsőbb kormányköröktől kiindult s egészen a kisnyugdíjasokig terjedő tévhit, hogy mi jobban éltünk, amíg ők szenvedtek, mert ugye olyan világba jöttünk (mindenünket hátrahagyva), ahol csak be kellett ülni a készbe és ahol a dollár az utcán hevert... Ezt a hiedelmet táplálták a kommunizmus évei alatt hazaruc- cangató túristamagyarok, akik kirándulások előtt és után hónapokig zsíroskenyéren éltek ugyan, de otthon Bécsben bérelt Mercedest hajtottak és kérkedtek a dollárjaikkal. Hogy az ilyen szólamok irritálták az otthoniakat és az ilyen viselkedés irigységet szült, az természetes. Ezek okozzák meglátásom szerint elsősorban az egymásratalálás nehézségeit és hogy ezen a helyzeten változtassunk, ahhoz rendkívül sok tapintat, türelem, bizalom és megértés szükségeltetik, mint ahogy azt már három évvel ezelőtt megírtam volt a "Bizalom és megértés" című (otthon is publikált) cikkemben, melyben kérve-kértem az érdekelteket, hogy az ország jövőjét szem előtt tartva próbáljanak szót érteni egymással, hogy ne legyen az embernek az a furcsa érzése, hogy két nyelven beszélünk... Ez is, mint az e témával foglalkozó többi nyugaton megjelent írás, pusztába kiáltott szó maradt és süket fülekre talált. Pedig a nyugati magyarság nagyon várt egy gesztust, a jóindulatnak azt a jelét, ami elégtétel és valami elismerésféle lett volna az otthon kényszerű elhagyásáért, illetve a későbbi munkáért. Ezt még Borbándi is megállapítja, annak ellenére, hogy ő soha sem azonosult szíwel-lélekkel az emigrációval és a rendszerváltás után is fenntartásokkal figyelte az emigránsok igyekezetét arra, hogy jogaikat elismertessék az otthoni hivatalosokkal. Valahogy úgy, mintha ezeket a követeléseket ő is túlzottaknak tartaná. Most mégis -némi elégtétellel — ezt olvassuk cikkében: " ... a jelenlegi kormány (...) lépései nem élveznek kritikátlan jóváhagyást (az emigráció részéről). Gyakran hallható, hogy elmulasztotta a nyugati magyarság értékeit és a külhoni magyar erőviszonyokat kellően felismerni, az iránta megnyilvánuló érdeklődést és segítőkészséget a maga javára kamatoztatni, haza és diaszpóra viszonyának mindkét oldal számára előnyös rendezését elindítani A törvényhozási és kormányzati intézkedések nem mindig alkalmasak arra, hogy nyugati magyar támogatásra számíthassanak. Elfelejtődni látszik, hogy a kommunista uralom áldozatai, üldözöttjei, károsultjai a nyugati magyar társadalom magyobb hányadát teszik ki, mint a hazai társadalomét. Az országot főleg azok hagyták el, akiket szabadságuktól, egzisztenciájuktól, vagyonuktól, gyermekeik tanulási és előmeneteli lehetőségeitől megfosztottak. Voltak, akik minden ingóság nélkül, házukat, lakásukat, vagyonukat hátrahagyva, olykor egy szál ruhában menekültek, és még a száműzetésben is szenvedtek a hazai kínzások, komiszságok, gyötrelmek gyakran az egészséget is aláásó következményeitől. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy ezek a magyarok az új Magyarországtól elsősorban igazságtevést, jóvátételt és kárpótlást vártak. Ez nem, vagy csak részben következett be, némely ügyben messze elmaradva a jogos várakozástól. Az sem szolgálja megnyugvásukat, hogy az országban állampolgárságukat el nem vesztett vagy arról le
