Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-03-01 / 3. szám
1994. március AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 nem mondott magyarokként csak másodrangú állampolgárnak számítanak, hiszen számos méltányosnak tekinthető állampolgári jogtól még mindig elütik őket érvényben lévő régi törvényi rendelkezések." Mint például a szavazati jogtól elütötte az emigránsokat a minap született parlamenti döntés, melynek (egyik) pikantériája, hogy épp azok a pártok, illetve képviselők voksoltak a külföldön élő magyarok szavazójoga ellen, akik a rendszerváltás előtti években csapatostul nyüzsögtek Amerikában s az amerikai magyarság támogatását (és pénzét is) próbálták mozgósítani a maguk javára. (Amikor vendégszeretetünket élvezték, akkor természetesen nem voltunk nyilasok... Persze akadtak olyanok — már akkoriban is --, akik pár hétig vagy hónapokig tartó potyázás után hazamentek, aztán hálájuk jeléül kigúnyolták, kifigurázták az emigránsokat. Ezt a mostani parlamenti határozatot akár úgy is tekinthetjük, mint hálájuk utólagos megnyilvánulását...) Mint látjuk, elismerésreméltó tárgyilagossággal Borbándi is úgy véli, a mai kormányzat távolról sem tett meg mindent annak érdekében, hogy 1./ igénybevegye a jószándékkal közeledő emigránsok segítőkészségét és 2./ elégtételt szolgáltasson az emigrációnak. Ellenkezőleg. Elismerés helyett sanda célzások hangzottak el (felelős kormánykörökből is) azokra, akik megszöktek a nehézségek elől, jobban éltek az otthonmaradott hűségeseknél s ezzel elveszítették a jogukat ahhoz, hogy beleszóljanak a Haza ügyeibe. Hogy az emigráció mit tett negyven- egynéhány év alatt a hazájáért (esetleg a munkába fektetett energiához képest kevesebb látványos eredményt produkálva, mint azt otthon sokan elvárták volna), arról már sokszor írtunk, ismétlésekbe bocsátkozni fölösleges papírpazarlás lenne. Arra is számtalan példát olvashattunk már, hogyan utasították vissza otthoni "illetékesek" a nyugati magyarok tanácsait azzal, hogy nincs szükségük azokra. Noha azok mögött nemcsak önzetlen segítőkészség rejlett, hanem évtizedek alatt szerzett gyakorlat, összegyűjtött tapasztalat és tudás is, aminek hasznát vehette volna az ország. Nem kellett és nem kell ma sem. Borbándi is megállapítja: ezért a "jelenlegi kormány" felelős, hiszen bármilyen legyen is a közhangulat, ha az otthonmaradottak (különböző okok miatt) nem is rajonganak az emigrációért és nem is várják haza ölelő karokkal az emigránsokat, kormánynak hatalmában állt volna szélesre tárni a kapukat és elfogadni a jóakaratú felajánlkozást, amire mindössze nyolc-tíz kivételes esetben volt példa, de azok hátterében is baráti összeköttetések vagy rokoni kapcsolatok rejtőztek. Amellett a milliós nagyságrendű nyugati magyarság létszámához képest ez nevetséges arány. Ennyit a Borbándi által említett mostani "törvényhozás és kormányzat" irántunk megnyilvánuló jóindulatáról, amihez csak annyit jegyeznék meg nagyon halkan: ez a törvényhozás és ez a kormányzat már régen nem lesz sehol sem, amikor az emigráció, vagy ha tetszik, nyugati magyarság még mindig létezni fog s ebből logikusan következik az a kissé talán nyersen és kihegyezve fogalmazott kérdés: ugyan kinek van nagyobb szüksége a másikra? Nekünk nyugati magyaroknak a többségében kétesmultú személyekből álló kormányzatra (és törvény- hozásra) vagy nekik ránk, nyugati magyarokra?... Pillanatnyi hatalmuk kicsinyes fitogtatásaképp "megmutathatják" ugyan nekünk, hogy (ma) ők vannak birtokon belül, mint ahogy megmutatták legutóbb az emigráció szavazati jogának kérdésében. De a veszteség aligha a miénk... Közbevetőleg hadd említsem meg: azért akadnak a nyugati magyarok között néhányan, akik különleges elbánást élveznek a kormányzat részéről és akiknek a véleményére olykor kíváncsiak is. Ilyen megkülönböztetett státusuk van ma azoknak, akik a múltat szélárnyékban vészelték át, óvakodtak beleavatkozni az emigráns politikába és méginkább óvakodtak attól, hogy egyetlen szó kritikával illessék Kádárékat, vagy ami még rosszabb: hidat építgettek a kommunista diktatúra felé. Nekik van ma becsületük a hazai kormányzat előtt, holott csakis azok járultak hozzá a maguk "aprómunkájával" ahhoz, hogy a kommunizmus megbukott és Magyaroszágon demokrácia lehet, akik (mint például az otthon ma az esztergomi kripta mélyén feledésre ítélt Mindszenty József, a legnagyobb szabadságharcos) megalkuvás és kompromisszumok nélkül küzdöttek az istentelen diktúra ellen. A mostani otthoni kormányzat, élén az állítólag konzervatív és nemzeti beállítottságú MDF-el, nem a hidegháborús időkben a hazai ellenzék (belső emigráció) egyedüli természetes szövetségesének tekinthető kommunistaellenes nyugati emigrációban talál ma partnerre, hanem a megalkuvásban megőszült kollaboránsokban, azokban, akik annakidején Aczél és Kádár barátságát keresték, de legjobb esetben lapítottak. Pedig ez a keresztény nemzeti emigráció szíwel-lélekkel segített volna a koalíciónak a problémák megoldásában, ha erre lehetőséget kap. De nem kapott, mert a kormány külképviseletei is olyan embereket tüntettek ki bizalmukkal, akik a diktatúra idején a kommunistákkal paroláztak, üzleteltek és népköztársasági vízummal hazajártak. Tudom, ezt már megírtam néhányszor s az olvasók talán már únják is a lamentá- ciót, de azért térek rá vissza olyan gyakran, mert egyrészt eddig erre semmiféle értelmes magyarázatot nem kaptunk, másrészt ennek hiányában én próbálom megfejteni a rejtélyt újra s újra. Csak arra gondolhatok, hogy régebbi politikai elzárkózásunkat az otthoniak mind magukra veszik, noha mi nem a magyar néptől, a kevés igazaktól tartottuk távol magunkat, hanem a kommunistáktól, akiket nem lehetett megkerülni, ha valaki kapcsolatot keresett hazafelé. Mi pedig nem kértünk a rendszer kegyéből, hogy beutazó vízumért feladjuk a meggyőződésünket, ahogy tették mások, akiknek nem esett nehezére gazsulálni Kádáréknak. Illetve annak, aki éppen hatalmon van. Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, de valószínűleg hamarosan meggyőződhetnek a volt kollaboránsokkal jóviszonyt ápoló kormánykörök arról, mennyit ér ezek barátsága: ha májusban egy, a mostanitól balrább álló liberális kormány emberei kerülnek hatalomra, rögtön azokhoz fognak átpártolni. Annál is inkább, mert a kapcsolataik visszanyúlnak a távolabbi múltba, amikor főleg a liberális ellenzékiek jár
