Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-03-01 / 3. szám
NEMZETI DAL írta: Petőfi Sándor Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! - A magyarok Istenére, Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tobább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Pest, 1848. március 13 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ XXX. évf. 3. szám 1994. március STIRLING GYÖRGY: EGYMÁSRA TALÁLÁS, DE KIKKEL ÉS HOGYAN? II. Előző számunkban egy hazai lapban megjelent újságcikkből, Borbándi Gyula "Beteljesült álmok után" (Az egymásra találás nehézségei) című írásából kiindulva próbáltunk választ találni arra a négy év előtti rendszerváltás óta bennünket foglalkoztató kérdésre, hogy miért tudunk oly nehezen szót érteni a hazaiakkal és miért érezzzük úgy, mintha a lebontott vasfüggöny helyett most másfajta függöny ereszkedett volna le közénk, amely el nem zár ugyan egymástól, de mégis akadályozza a teljes egymásra találást és a kölcsönös felmelegedést. Ennek nyilvánvalóan (mindkét részről) lélektani okai vannak, amelyekkel már többször is foglalkoztam ezeken a hasábokon is, hadd idézzem fel azokat röviden, mivel a Borbándi-cikkben is történik rájuk utalás. Kezdetben volt az a hivatalos szemlélet, hogy aki disszidált, az mind megátalkodott fasiszta nyilas hazaáruló, amivel szemben állt az a negyvenes évek végéig nyugaton eléggé elterjedt nézet, hogy aki otthonmaradt és kiszolgálja a rendszert, az mind kommunista-bérenc. Ezek a fekete-fehér alapon kategorizáló szélsőséges vélemények idővel természetesen tompultak és árnyaltabbakká váltak, de inkább csak nyugaton, ahol - főleg az ötvenhatos tömegek megérkezése után - a 45-ös emigránsoknak látniok kellett, hogy akik otthon csinálták végig a Rákosi-korszakot, még nem váltak mind vörösökké és az emigráció már különbséget tett a periférián élő belső emigránsok, a dolgukat fogcsikorgatva végző másodrendű állampolgárok, a kényszerből megalkuvó rossz káderek, a sunyi kétkulacsos gyávák, az együttműködést lelkesen mímelők, a normát túlteljesítő kollaboránsok, a bűntársakká aljasult gerinctelenek és végül a kisebb- nagyobb bűnökért felelős vétkesek között. Ezek szerint is ítélvén meg (vagy el) az otthoniak tetteit és magatartását. Sajnos azonban a hazai hivatalosak álláspontjában nem következett be ilyen differenciálódás és sommás ítéletük, amellyel egy kalap alá vettek minden nyugaton élő magyart, évtizedeken át változatlan maradt. Csak a hetvenes évek végén a nyolcvanas évek elején, amikor a kommunizmus rozoga építményének eresztékei már recsegtek-ropogtak és csak nyugati kölcsönökkel lehetett aládúcolni a rogyadozó falakat, hogy össze ne omoljon a gazdaság, akkor kezdték használni a nyugatra szakadt hazánkfiai meg hasonló kifejezéseket. Kádárék akkor már praktikus okokból - bár politikailag éppúgy gyűlölködve néztek az emigránsokra —, kénytelenek voltak enyhíteni a hidegháborús évek szembenállásán. Nemcsak azért, mert Moszkva felől már a gorbacsovi korszak langyos szelei fújdogáltak, de azért is, mert arra is kellett gondolniok, hogy azok a rosszindulatú, megátalkodott emigránsok, akik azóta már különböző pozíciókba kerültek és befolyásra tettek szert a nyugati országokban, ha tovább in-
