Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-02-01 / 2. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. február bad légkörben élt évtizedeken át, míg a "keletiek", a diktatúra korlátái közé kényszerített milliók gondolkodása eltorzult, természetellenesen fejlődött, olyasféleképpen, mint a kínai leánygyermekek lekötözött, megnyomorított, növekedésben korlátozott lábfeje... A kettéosztott német nép két fele között is olyan űr keletkezett, melynek feltöltése, az egymásratalálás rengeteg problémát vet fel. Generációknak kell felnőniük, amíg az ellentétek feloldódnak. És attól tartok: az emigráció és a hazaiak viszonylatában sem lesz másképp...) Abban, hogy az egymásratalálás elmaradt, vagy legalábbis nem úgy alakult, ahogy azt a hazai változást eufóriával fogadó emigráció azt elképzelte, mindkét oldalt hibásnak tartja Borbándi. Az emigránsokat azért, mert nem lévén felkészülve egy békés rendszerváltásra, az átmenetet illetően sem érdemleges mondanivalójuk, sem használható elképzelésük nem volt, következésképp a hazai társadalommal való párbeszédhez sem rendelkeztek kellő szókinccsel. Olyan szókinccsel semmiképpen sem, amely alkalmas lett volna arra, hogy a négy évtized alatt kompromittálódott, de a rendszerváltás után is helyükün maradt és bántatlanságot élvező régi emberekkel való párbeszédre alkalmas lett volna. Ekkor derült ki — ahogy azt e sorok írója egy 1991-ben publikált cikke címében megfogalmazta --, hogy a hazaiak és mi emigránsok "két nyelven beszélünk". Az kétségtelen, hogy egyik félben sem volt meg az igazi készség egymás megértésére: az emigrációban azért nem, mert évtizedeken át úgy képzelte a rendszerváltást, hogy a régi nomenklatura embereit elsöpri a történelem és neki csak a hűségesekkel kell szót értenie, akikkel ez nem lehet probléma s akik nyilván ugyanolyan örömmel várták ezt a pillanatot, mint a nyugatra kényszerültek, de a hazaiakban (elsősorban a társadalom összetétele és négy évtized alatt történt átalakulása miatt) sem mutatkozott igazi szándék arra, hogy baráti kezet nyújtsanak a nyugati magyarok felé. Aminek okait nagyon könnyű kielemezni: megtettük már jónéhányszor, kár ismétlésekbe bocsátkozni... Ma már tudjuk: az emigráció bizalmatlansága elsősorban ebből származott és ez az oka annak is -- miként Borbándi megállapítja --, hogy " az emigrációs politikai közélet jelentősebb szereplői kevés kivételtől eltekintve nem tértek haza, mitha annak jelét adták volna, hogy a jövő alakításának továbbra is csak külső szemlélői vagy támogatói, de nem közvetlen résztvevői akarnak lenni". Borbándi abban téved, hogy azok, akik még bírnák erővel és egészséggel, nem lettek volna szíves-örömest "közvetlen résztvevői" a hazai eseményeknek. De az elutasítás, ami erre tett célzásainkat mindjárt az első időkben fogadta, mellbevágott bennünket (olyanok fogalmazták meg, mint Jeszenszky Géza, Horváth Balázs, Benedek István és mások) s az emigráció annál büszkébb volt, annál jobban tudatában volt addigi érdemeinek, minthogy azoktól kérjen kegyet, akik négy évtizeden át vagy kiszolgálták a rendszert, vagy a legjobb esetben fal melletti néma túlélésre rendezkedtek be. Ami a nemzet fennmaradása szempontjából nagyon fontos volt, de az egyéntől nem kívánt különösebb hősiességet, sem aktivitást. És Illyés Gyula is megírta önvallomásszerű versében, az Egy mondat-ban, hogy mindenki csavar volt a gépezetben, akár akarta, akár nem. Pedig ő aztán tudta, mit beszél, saját tapasztalatból... Számomra valahogy az is visszatetsző, hogy azok foglalnak állást például a nyugati magyarok jogainak elismerésében (pld. választójog kérdése, hazatelepedés, ingatlanvásárlás, stb.) akik évtizedeken át megtalálták számításukat a diktatúrában, tehát óhatatlanul besározódtak. Az emigránsok elbírálásában az a parlament illetékes, melynek padsoraiban köztudottan több tucatnyi volt III/III-as besúgó ül, hogy volt kommunistákról és a múlt rendszer más haszonélvezőiről ne is szóljak. Ezek szabják meg nekem, hogy mit csinálhatok? Hogy hazamehetek-e vagy sem? És hogy mit, milyen feltételekkel vihetek haza, meg hogy milyen igazolványokat kell kiváltanom ahhoz, hogy egyenrangú állampolgárrá váljak azokkal, akik ma ugyanannál az íróasztalnál ülnek, ahol ültek már Kádár alatt is? Na ne! Hogy ők döntsék el, ugyanazokra a jogokra érdemes magyar vagyok-e, mint az otthoniak, vagy sem? Az emigráció ebből nem kér: ez inkább taszít, mint vonz és ha az ember arra gondol, hogy ha hazatelepülne, olyan közegben kellene élnie, ahol azok vannak többségben, akik ferdén néznek a nyugatról hazatelepült "megtértre", inkább marad. Még azzal sem tennék jóvá, ami a menekülésre kényszerültek nagyrészével történt, még azzal sem hoznák helyre a sérelmeket, ami minket ért, ha sűrű bocsánatkérések közepette tárnák szélesre előttünk az ország kapuját. Mert ami történt, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Sem az ő oldalukon, sem a mi oldalunkon. Valószínűleg már kevesen élnek azok közül, akik még emlékezhetnek a 45-ös időkre, amikor -- a szovjet fegyverek árnyékában ugyan --, de esélyt kapott az ország a demokrácia megteremtésére és (bízva egy békekötés utáni szabadságban) hozzá is látott ennek felépítéséhez. Távol álljon tőlem az a szándék, hogy a 45/46-os évekből vett példákra hivatkozzam, mert a sokak számára megpróbáltatásokat jelentő akkori idők rossz emlékeit fölösleges feleleveníteni és azok idézése sokakból ellenérzést válthat ki, de még jól emlékszem arra a tiszteletre, amivel mi, akkori fiatalok felnéztünk az emigrációból hazatért demokratákra. Nem a kommunistákra, nem a Moszkvából importált muszkavezetőkre, orosz-bolsi pártiskolákon nevelkedett ügynökökre gondolok (akik számára a legmagasabb pozíciók álltak nyitva akkor), hanem a nyugatról visszatért nem kommunista emigránsokra. Mert ilyenek is voltak szép számmal. Persze róluk alig esett szó a sajtóban, nem kaptak "publicityt", politikailag fontos állásokba sem helyezte őket a mindenható Párt, melynek moszkvai nevelést kapott vezetői kezdettől fogva bizalmatlanok voltak a nyugatról hazaérkezettekkel szemben és igyekeztek megszabadulni tőlük. (Amire sort is kerítettek a kommunista bandaharcok közepette lefolytatott koncepciós perekben.) De a nyugati tapasztalatokkal hazatért demokrata emigránsokat magától értetődő tisztelet és megbecsülés övezte (legalábbis a magyar társadalom nem kommunista, valóban demokrata érzelmű tagjai részéről) és örültünk, amikor tudásukat legalább a kulturális és a
