Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-02-01 / 2. szám
1994. február AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 annál jobban megértik egymást, hiszen hasonló a hasonlónak örül. És hogy miért az ő szavuk érvényesül, holott tudjuk, otthon is vannak elegen olyanok, akik becsületesen viselkedtek és nem adták el a lelkűket az ördögnek? A válasz egyszerű: ők vannak többen. Igen, otthon ők, az alkalmazkodásba és hasonulásba beleőszült szolgalelkek voltak és vannak többen. Ami nem csoda, hiszen nekik meg kellett alkudniok, elemi érdekük volt a beilleszkedés, a túlélés. Az emigrációban fordítva volt: a kétkulcsosok jelentették az elenyésző kisebbséget, ami megintcsak logikus, mert egyrészt szabad földön nem volt létkérdés az együttműködés, másrészt akikbe szorult annyi bátorság, hogy vállalták az emigráns sorsot, az emigráció kockázatait, azok a kommunizmussal való szembemenéstől sem riadtak vissza. (Ha végignézünk a hajdani hídépítők gyér sorain, kiderül, hogy kevés köztük az igazi politikai emigráns és még kevesebb az olyan, aki otthon összeütközésbe került a diktatúrával és megismerte annak vasöklét. És ez sokmindent érthetővé tesz.) A nyugatról való hazadolgozásra mégis aránylag kevesen vállalkoztak, mert valószínűleg ők maguk is kételkedtek a "fellazítás" taktikájának eredményességében. (Ami mindig is blöff volt és az is maradt, amerikai viszonylatban is: a kommunisták csak a bunkó nyelvén értettek és csak a maximális követelések támasztása révén lehetett tőlük minimális engedményeket kicsikarni. Aki ezt ma már nem látja, az vak.) Az igazi emigránsok azért választották az emigrációt, mert otthon nem akartak betörni a kommunista rendbe: miért görbítették volna meg a gerincüket épp a szabad világban?... Bízvást lehetne fejtegetni még oldalakon keresztül, mint ahogy néhány cikkemben már a múltban is jópárszor körüljártam a témát. De az érintetteknek eszük ágában sincs levonni a konzekvenciákat és - hogy divatos kifejezéssel éljek — visszavonulni a magánszférába. Dehát ez a demokrácia: mindenkinek egyenlőek az esélyei s a vicces az, hogy éppen azok, akik a múltban kitünően megvoltak demokrácia nélkül is és otthon éppúgy, mint nyugaton bele tudtak illeszkedni a demokráciának még az írmagját is kiirtó rendszerbe, illetve szót értettek e rendszer képviselőivel, ma úton-útfélen hivatkoznak rá és élvezve, kihasználva annak áldásait, követelnek maguknak egyenlő esélyeket minden vonalon. Kikönyöklik maguknak a beleszólási jogot olyan ügyekbe, amihez azelőtt hozzászólni sem mertek, nehogy megbántsák a hatalom érzékenységét és anélkül, hogy a múltban, a sorsfordító veszélyes időkben érdemeket szereztek volna bátorságukkal, a mások által kikapart gesztenyén most ők osztozkodnak. Ezeket a keserűen és helyenként élesen fogalmazott gondolatokat egy pár hete olvasott cikk váltotta ki belőlem. A figyelemreméltó írás a MAGYAR NEMZET karácsonyi számában látott napvilágot és az emigráció érzékeny pontjait érinti. A "Beteljesült álmok után -- Az egymásra találás nehézségei" című tanulmány szerzője Borbándi Gyula, aki saját bőrén tapasztalta az emigránssors nehézségeit, habár az azzal járó kockázatoktól megkímélte saját magát: egy kicsit mindig távoltartotta magát az első vonalakban küzdő kombattáns szervezetektől és teljes mellel sohasem avatkozott be az emigráció diktatúra-ellenes csatározásaiba. (Mint tette például a vele egyidőben disszidált és sok tekintetben hasonló hinter- landdal rendelkező Dr. Varga László.) Tartózkodását némiképp érthetővé teszi, hogy kenyerét a Szabad Európa Rádiónál kereste és ez sok tekintetben kötöttséget jelentett, korlátozta szabad mozgásában, amit ő — gondolom - nem is bánt. Viszont a hidegháborús idők csúcspontján a rádiónál "kádáristának" minősítették és elbocsátották, ami természetesen túlzás volt, de mindenképp jellemző az akkori kiélezett politikai légkörre. Borbándi világéletében a "józan, mérsékelt" jelzőkkel felcímkézett óvatos álláspontot képviselte, aminek lényege a már fentebb érintett fellazítás, a kis lépések taktikája volt, megelégedve a diktatúra tapintatos, inkább csak a felszíni jelenségeket, mint a lényeget érintő és szőrmentén alkalmazott ejnye-bejnye kritikájával. Ugyanazzal, amivel a már ugyancsak fentebb említett hazadolgozó álemigránsok kezelték évtizedeken át Kádárék diktatúráját... Ám az igazság kedvéért meg kell adni, hogy - azokkal ellentétben -- Borbándi soha nem használta ki az ebben rejlő lehetőségeket vagy előnyöket: nem járt haza, nem vett részt anyanyelvi konferenciákon és megőrizte integritását, függetlenségét, semlegességét... Borbándi elsősorban író (és a kritikus időkben is ehhez képest viselkedett), nem mozgalmi ember s ez sokmindent megmagyaráz. Mindettől függetlenül - anélkül, hogy minősíteni akarnám Borbándi múltbéli magatartását, mert most nem ez a cél adta kezembe a tollat — azt el kell ismerni, hogy nála jobban kevesen ismerik az emigrációt (több dokumentumértékű kiváló könyve is tanúskodik erről) és avatott tollal tud arról írni. Nos, hogy most már végre ily sok kanyar és mellékvágány után a tárgyra térjek, hadd körvonalazzam pár mondatban, mi a Borbándi-cikk mondanivalója. Mint a címből is következik, azzal a már-már elcsépelt, únos-untig ismételt témával foglalkozik, hogy beteljesültek ugyan az emigránsok álmai és kiszenvedvén a világkommunizmus, megbukott a hazai diktatúra, de nem következett be az a nagy összeborulás, aminek be kellett volna következnie s amiről ugyancsak álmodoztak az emigránsok: a várt egymásra találás útjába bizony számtalan nehézség és akadály tornyosul, olyanok is, amelyekre senki sem számított. (Hadd szúrjam itt közbe újabb kitérőként, hogy ezek a nehézségek nagyon sokban hasonlatosak például azokhoz, amelyek a két Németország egyesülésekor felmerültek a "westik" és az "ostik" egymásra találásában. Jóllehet, az analógia sántít abban az értelemben, hogy ott nem egy önkéntes száműzetést választott emigráns-csoport és az otthonmaradottak egymásratalálásáról, a köztük évtizedek alatt keletkezett szakadék áthidalásáról volt szó, hanem egy hatalmi szóval kettéosztott nép különböző körülmények közé került két tömbjének egyesítéséről. Mégis azonos a helyzet annyiból, hogy az egyik csoport sza-
