Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-02-01 / 2. szám
2 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. február AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ P. O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Tel/fax: 410-242-5333 Szerkeszti Soós József - Főmunkatárs Stirling György Előfizetési díj egy évre 17 dollár. Nyugdíjból élőknek (csak USA) 15 doll. Kanadába (légiposta) 18.50 doll. Tengerentúlra (hajópostával) 18.50 doll., légipostával 28.50 dollár. Az előfizetést US-dollárban és USA bankra szóló csekkel kell fizetni. A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét, azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem őrzünk meg. Javítás jogát fenntartjuk. Szabályosan gépelt kéziratok a közlésnél előnyben részesülnek. a rendszerváltás körülményeivel és azt is tudja, hogy az emigrációban kiknek "ütött be" a fordulat, az már eddig is kapiskálta: arról van szó, hogy a Haza felszabadulásáért évtizedek óta tevékenykedő nemzeti emigráción a változás után az otthoniak és a nyugatiak is egyszerűen átnéztek és azokat tüntetik most ki megszólításukkal (gyakran rendjelekkel is), akik bratyiztak a rendszer uraival, hazajártak, benfentesek voltak a kommunista követségen, stb., vagy legjobb esetben távoltartották magukat az emigránspolitikától és óvatos kivárásra rendezkedtek be. Elöljáróban szögezzük le: a se hal, se hús emigránsok alaposan megbuktak politikai ítélőképességből, mert először is nem hittek egy közeli rendszerváltozás lehetőségében és mégkevésbé tartották elképzelhetőnek a kommunizmus hirtelen összeomlását, hiszen ennek megfelelően politizáltak. (Nem akarok senkit sem azzal gyanúsítani, hogy a kommunizmus véglegessé válására spekulált, de azért lélektanilag van abban valami - az angol ezt "wishful thinking" kifejezéssel jelöli —, hogy aki nagyon akar valamit, az arra állítja be a gondolkodását. És akik a nemzeti emigrációhoz tartoztak, nagyon akarták a kommunizmus végét — más alternatívát nem akartak és nem is tudtak elképzelni. A "békés egymás mellett élés" magyar képviselői tudtak...) Végülis nekünk lett igazunk, mert Jerikó falai trombitaszó nélkül, máról-holnapra maguktól ledőltek és a belülről szétrohadt kommunizmus összeomlott. Persze túloznék, ha azt állítanám, hogy ez bennünket nem ért meglepetésként, mert legvérmesebb álmainkban sem mertünk bízni ilyen gyors változásban és alig hittük, hogy erre még a mi életünkben sor kerülhet. Ez volt számunkra a kellemes meglepetés, a Jóisten különleges ajándéka, amiben évtizedes erőfeszítéseink jutalmát láttuk s egyben úgy éreztük, hogy a dolgok dolgok ilyetén alakulásában egészen pici, jelentéktelen részünk nekünk is volt. A kellemes meglepetés mellett ért azonban bennünket egy kellemetlen meglepetés is. Merthogy részleteiben valahogy nem így képzeltük a dolgot. Balga módon abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy kapunk valami kis elégtételt vagy elismerésfélét mindazoktól, akik ebben illetékesek: az otthoniaktól és a hazai kormány diplomatáitól, s talán a nyugati kormánykörök is méltányolják majd, hogy következetes kommunistaellenes politikájával a kezükre játszott a nemzeti emigráció. Mennyire másképp történt minden! Amikor a kommunizmus megbukott, nemcsak otthon nyergeitek át és forgattak köpönyeget a régi kollaboránsok, hanem az emigrációban is. Egyszerre előbukkantak olyanok, akiknek eddig nevét sem hallottuk -- vagy ha hallottuk, az csak az otthoni hivatalosakkal való barátkozásukkal volt kapcsolatos — és learatták a babérokat. És ezt olyan ügyesen csinálták, hogy mindenkit sikerült félrevezetniük: ma őket fogadják el a nyugati magyarság képviselőinek és velük tárgyalnak otthon is, nyugaton is. Ma ott tartunk, hogy egy Horn Gyula (aki piros könyvvel a pelenkájában cseperedett föl és 56 után Kádár pufajkásai között vett részt a megtorlásban) és hasonszőrű társai megbecsültebb emberek a külföld szemében, mint bárki az 56-os szabadságharcosok közül, aki a forradalomkor az életét kockáztatta a magyar nép (és tegyük hozzá: Európa, sőt a világ) szabadságáért. Rájuk ma gyanakvó szemmel néznek, mert a pragmatikus nyugati politikusok szemében ők szélsőséges túlzók, akiktől óvakodni kell, hiszen könnyen bajt csinálhatnak. Akik megzavarhatják a Nyugat nyugodt emésztését és netán még újabb forradalmat kavarnak, ami veszélyezteti a nyugatiak szemében mindennél szentebb stust quot. De ugyanilyen megítélés alá esnek a most otthon kialakult nomenklatura szemében is a volt szabadságharcosok, akárcsak a megalkuvást ötven éven át elutasító emigránsok. Az emigrációnak nincsenek ugyan géppisztolyos horngyulái, de voltak és vannak évtizedeken át falmellett politizáló gerinctelen együttműködői, akik szót tudtak érteni Kádárékkal és ma nemhogy lesülne a képükről a bőr, de új szervezeteket alakítanak és a határokon túli magyarság nevében tárgyalnak és nyilatkozgatnak. A kommunizmussal annakidején szembenálló hazai ellenzéknek a nemzeti emigráció volt a természetes szövetségese, érthetetlen és logikátlan hát, hogy az a hajdani ellenzékből kinőtt mai kormány, mely a szovjetek bukásának köszönheti létét, miért idegenkedik a nemzeti emigrációtól és miért fogadja el partnerül a volt kollaboránsokat. Azaz nem is érthetetlen: a mai nomenklatúrában még ma is dominálnak a damaszkuszi út Saulból Paulussá átvedlett vándorai, akiknek kényelmetlen a tisztmultú emigráció. De kényelmetlen az sok olyan hajdani úgynevezett ellenzékinek, aki ma glóriával a feje fölött veri a mellét a fórumon és hivatkozik sűrűn üldöztetésére, meghurcoltatására és mellőztetésére, noha köztudott róla, hogy remekül élt és publikált a legsötétebb Kádár-korszakban is, úgy járt be Aczél elvtárs irodájába, mintha otthon lenne és a legsötétebb vasfüggüny korszakban is akkor utazott nyugatra, amikor csak akart. Mivel pedig ezeknek vaj van a fejükön, nem szívesen érintkeznek olyanokkal, akikre sohasem fröccsent sár, de a velük egyivású megalkuvókkal
