Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-02-01 / 2. szám
Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét Tamási Áron (1956) AMERIKAI MAGYAR Ára 1.50 USA dollár ÉRTESÍTŐ XXX. évf. 2. szám 1994. február STIRLING GYÖRGY: EGYMÁSRA TALÁLÁS, DE KIKKEL ES HOGYAN? Régi tapasztalat, hogy az életben nagyon ritkán alakulnak úgy a dolgok, ahogy az ember azt előre elképzeli. A futurológia divatos, de nagyon ingatag lábakon álló tudomány és csak hajszál választja el a tenyérjóslástól vagy a kártyából való jövendőmondástól. Különböző jelenségek egymásutánjából, az összefüggések logikájából s az eseményekben felfedezhető törvényszerűségekből ("a történelem megismétli magát”) sokmindenre lehet ugyan következtetni, de ha nagy vonalakban be is válik egyikmásik előrejelzés, a részletek tekintetében bizony legtöbbször nagy űr tátong az álom és a valóság között. Ilyen álom volt legtöbbünk számára — bízvást mondhatom: az emigrációban mindannyiunk számára - az, hogy a bennünket hazánkból elüldöző kommunizmus egyszer "fejreáll”, megbukik, eltűnik a föld színéről s ugyanakkor Magyarország felszabadul a szovjet megszállás alól. Ezt az álmot dédelgettük szívünkben évtizedeken át, ezzel aludtunk el és ezzel ébredtünk, ezért imádkoztunk s ennek érdekében munkálkodtunk, ki-ki a maga területén. Mert a kommunizmussal való szembenállás, a hazai diktatúra elleni engesztelhetetlen küzdelem irányította a szabad világban minden lépésünket, szabta meg cselekedeteink irányát. Hogy felidézzem a nemzeti emigráció évtizedek óta hangoztatott két legfontosabb követelését (amelyek a részletek tekintetében 1956-tól kezdve kiegészültek a forradalom zömmel még ma is időszerű pontjaival), az első a szovjet hadsereg kivonulása volt, a második pedig az, hogy Magyarországot szabadonválasztott kormány vezesse. Azokban az években, amikor ezeket magyarul, angolul és más nyelveken is már szüntelenül hangoztattuk, még annyi kilátás sem volt arra, hogy mindez egyszer megvalósul, mintha valaki abban bízott volna, hogy egy szép napon a Duna visszafelé kezd folyni. De ha valaki hisz abban, amire az életét tette és ideálok fűtik, az olyan ügyért is képes harcolni, ami reménytelennek tűnik. És a hatvanas-hetvenes években egy változásban hinni teljesen reménytelennek látszott és valóban megszállottság kellett ahhoz, hogy a nemzeti emigráció kitartson álláspontja és elvei mellett. Nem volt könnyű. Egyrészt ára volt: feketelistán voltunk és még ha akartunk volna, sem látogathattunk volna haza (igaz, nem is akartunk), másrészt le kellett nyelni a "rendszerrel szolidáris emigránsok" gúnyolódásait, akik abban a meggyőződésben politizáltak, hogy a szovjet megszállás is legalább 150 évig fog tartani, mint a török hódoltság. (Szekfű Gyulának, a kanyargós pályafutású, de nagytudású történésznek is ez volt a véleménye moszkvai követ korában.) Akik nyugaton így ítélték meg a helyzetet, azok — akárcsak az otthoniak, akik egzisztenciális okokból kénytelenek voltak megalkudni és beilleszkedni — szabad akaratukból úgy rendezték be emigráns életüket, hogy a szovjet rendszer hosszú távon megmarad Magyarországon és ezt a realitást el kell fogadni. Persze ez volt a kényelmesebbik álláspont, mert így el lehetett menni a követségi fogadásokra (még április 4-én és november 7-én is...), hazautazó vízumot is lehetett kapni, sőt a Világszövetség rendezvényein, pld. az Anyanyelvi Konferencián is alkalom nyílt szereplésre. Ezek a gyászmagyarok (hogy nevet adjanak a gyereknek) ezt "fellazításnak" nevezték, mindehhez azt a tetszetős elméletet találván ki, hogy belülről gyengítik a rendszert. (Ennek a "belülről gyengítésnek" a hazacsalogató Magyar Hírekben jónéhány fényképes dokumentuma is visszamaradt, amiken ma is közszereplő nyugati magyarok otthon paroláznak kommunista notabili- tásokkal, vagy a népköztársasági nagykövetségen koccintanak április 4. tiszteletére. Csak azért nem hozzuk újra nyilvánosságra ezeket a képeket, mert nem akarunk senkit se megszégyeníteni...) No de ezt már számtalanszor leírtam volt (bár úgy látszik, nem elégszer ahhoz, hogy akiknek szól, megértsék és lelépjenek a színről), nem akarom ismétlésekkel untatni az Olvasót, inkább visszakanyarodok cikkem kezdetéhez, ahol azon meditálok, hogy sokminden mennyire másképp valósul meg az életünkben, mint ahogy arra számítottunk. De vajon nem erről beszéltem-e már eddig is? Aki ismerős
