Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-11-01 / 11. szám
1994. november AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 21 A MEGTORLÁS NAPJAI A fenti címmel jelent meg Matuska Márton könyve, mely a délvidéki magyar ártatlan áldozatainak állít emléket. Ebből hozzuk az alábbi részletet. S ZI V Á C (srvAC) A sírhely: M, mint magyar Szivácon a két temető között van egy másfél dűlő hosszú szántó, amelynek azonban csak egy taposott úttal kettévágott hosszabb részét művelik; a rövidebbet, azt, amely a szerb temető felé esik, nem. Benőtte valami hitvány, semmirevaló bozót, gyom. Errefelé a helybeli magyarok nemigen járnak. S azok sem, akik minden esztendőben rendszeresen eljönnek megkoszorúzni a magyar temetőben álló Szenteleky-síremléket. Pedig ha erre tévedne valaki, sok érdekes dolgot láthatna. Az egyik, ami a magyarokat kevésbé, a németeket azonban annál jobban érdekelné, hogy a magyar temető egyik szélén ott állnak még ma is azok a dombocskák, amelyek mindössze jó félméterre emelkednek a talaj szintje fölé. Sem sírkereszt, sem egyéb síremlék nem látható rajtuk. A domb alatt kripták vannak, valamikor a sziváci németek ide temetkeztek. Még távolabb a katolikus temetőtől, a szerb felé van az az elvadult, bokros rész, amelyet a sűríj bozót miatt meg sem lehet közelíteni. A helybeliek úgy tudják, hogy itt van egy többször tíz méter hosszú, M-alakban megásott sírhely, benne azok a sziváci magyarok, akiket a felszabadulás első napjaiban összeszedtek, egy ideig a raktárban - a magazinban - fogva tartottak, majd félig agyonverve ide kihoztak, a kiásott sírba belelövöldöztek, és itt betemettek. NE TUDJÁK, HOGY ÉN MONDTAM "Hatvanéves elmúltam, itt születtem, itt mentem férjhez. Nem akarom, hogy a nevemet említse. Itt élünk közöttük, ne tudják, hogy én mondtam el, mi történt. Erről sem velük, sem más idegennel soha nem szoktunk beszélni. Magunk között is csak ritkán. A halottainkat, mindenki a magáét, és magában gyászolja, még azt sem merjük vállalni, hogy titokban megkoszorúzzuk azt a helyet, vagy hogy a hozzátartozóink sírjára vagy annak akár csak a közelébe is virágot vigyünk. Gyászmisét sem szoktunk rendelni nekik. Ez egy nagy titok. Akkor még lány voltam. A mi családunkból elveszett: Nagy Imre, 1899-ben született, Nagy József, nem tudom hánybeli; fia József 1924-ben született, és Nagy Ferenc, 1910-es születésű. Valamennyien földművesek voltak. Mihozzánk egy sötét éjjel jöttek értük. Két helybeli szerb fegyveres. Kiabáltak az utcáról, hogy menjen ki. Nálunk nem volt statárium vagy razzia, szabadon lehetett az utcán közlekedni, már akinek abban az időben oka volt rá. Akkor elvitték, és halottak napjára a többiekkel együtt eltűntek. Ő valami kivételes helyzetben volt, mert mig a többiek, attól kezdve, hogy elvitték és a magazinba bezárták őket, nem jöhettek ki onnan, csak amikor a temetőbe vitték vagy terelték, neki azonban nem kellett a magazinba aludnia, hanem a községi istállóban a lovaknál, azokat kellett gondoznia, mert a németek elmentek, és a lovak ellátatlanok maradtak. Innen az istállóból haza is engedték, de nyomban vissza kellett mennie. Napközben rendesen hazajárt ebédre. Aznap, amikor utoljára itthon volt, valamit már sejthetett, mert jelezte: lehet, hogy másnap nem jöhet haza. Ez mindszentek napján volt. Akkor este elvitték őket is a magazinba úgy alkonyattájt; ez valami né-meté volt, rendes gabona raktár, ma is áll az épület. Aznap éjjel eltűnt onnan mind a hetvenkét ember, akiket addig ott fogva tartottak. Egy másik rokoni ágon szintén többen eltűntek: Bódis József (1904) és Bódis Lajos (1909). Velük volt (XY), aki ma Moravicán él. Ő onnan szaladt el, amikor vitték őket kivégezni. Az apjával volt egybekötve, de sikerült a keze fejét kihúznia és amikor a temetőbe értek, akkor megszökött. Valamikor őelőtte megszököt egy másik is, annak a neve Simó Sándor. Ez vadőr volt. A magazinban levőkkel nem beszélhettünk, de azért kiszivárgott, hogy verik őket. Azt én itt a családomban hallottam tőle, a hazajáró hozzám tartozótól, hogy a temetőben előre kiásatták velük az M-alakú sírt. Aznap reggel, amikor elvitték őket, sokan vittek nekik enni, de eltűntek onnan a rabok. Beszélik itt, hogy a sintértelepen van egy nagy kút, vagy volt, azt is teledobálták tetemekkel. Ahogy meghallottam, hogy eltűntek, kisiettem a temetőbe, oda, ahol hallottam, hogy megásatták velük az M-alakú gödröt. Mindjárt odamentem a gödörhöz. Nem volt ott senki, a gödör be volt temetve. Nem volt megcsinálva domborúra, hanem laposra volt taposva. Méghozzá olyan gondosan volt megcsinálva, hogy a sárga földet mind alulra dobálták, fönt meg csak a feketével betakarták az egészet. De hogy mi történt, arról olyan árulkodó nyomok maradtak másnapra, amiket én saját szememmel láttam. Láttam a földön egy darab észt. Környes-körül meg kötéldarabok hevertek. Tokodi József sintérről beszélték, hogy egy részüket ő hordta ki, akik már félholtak voltak. XY. aki megszökött, sosem beszélt róla részleteket, mindig azt beszélte, majd ha eljön az ideje, akkor mindent elmond. Mi még nagyon félünk. A mi halottainkat nem nyilváníttattuk holttá, nem volt rá szükség, mert örökségünk nem volt, vagyonúnkat elvették. Sok özvegy hajlandó lett volna később megvenni a férje házát, de nem engedték meg." így veszett el halottak napjára hetvenkét sziváci magyar. Sem siratni, sem gyászolni, de még csak holttá nyilvánítani sem merik őket.
