Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-10-01 / 10. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. október valaki Caraffa vagy Haynau korszakait emlegeti előttük. A tanuk kihalnak, nem lesz többé senki, aki számonkérje a gazemberségeket. A nép amúgyis könnyen felejt és (mint a májusi választások eredménye is mutatja) az elmúlt fél évszázadból már nem Rákosi terrorjára emlékszik, hanem a langyos Kádár-korszak viszonylagos jólétét őrzi emlékezetében. De a bűnökön kívül lassan feledésbe mennek az érdemek is. Kit érdekel majd 15-20 év múlva, hogy voltak akik szembe mertek menni a kommunizmussal, akik hűek maradtak hitükhöz, hazájukhoz s ezért éveket szenvedtek börtönben? Ki emlékszik majd arra, hogy élt valaha egy Mindszenty József, aki egymaga állt a viharban és vállalt börtönt, önkéntes rabságot, száműzetést, de nem volt kapható megalkuvásra. A mostani rendszer emberei, akiknek életformája volt a megalkuvás, gondoskodni fognak arról, hogy a hűségesek és a gerincesek emléke mielőbb elhalványodjék, s azzal együtt az ő vétkeikre is végleg feledés boruljon. És végül, de legfőképp arra várnak, hogy az ötvenhatos generációk utolsó tagjaira is rácsapódjon a koporsófödél. Mert akkor nem lesz többé senki, aki képviselje Ötvenhatot és azt tehetik, amit akarnak. Az idő sürget és sietnünk kell, ha valamit meg akarunk menteni 56-ból, a forradalom eszméiből. Most, a harmincnyolcadik évfordulón kell megfogadnunk, hogy a feladat elől, amit a sors ránk osztott, ezúttal sem térünk ki. Fel kell készülnünk arra, hogy egyesek megpróbálják a maguk számára kisajátítani 56-ot, megint mások megkísérlik diszkreditálni a magyar nép felkelését és lesznek, akik az eljelentéktelenítésére, elfeledtetésére törekszenek. A mi kötelességünk, hogy az otthoni hűségesekkel együtt továbbra is ébrentartsuk a forradalmi szabadságharc tiszteletét és ne hagyjuk kialudni a szent lángot. A jövő nem bíztató: nehéz négy év áll előttünk, nem lesz könnyű dolgunk, mert soraink egyre ritkulnak és megint egy jólszervezett hatalommal állunk szemben, mint ahogy az volt az ellenfelünk évtizedeken át. Akkor, az a hatalom is arra számított, hogy kihal mindenki, aki szembenáll velük és korlátlan urak lesznek. Tévedtek, mert mi túléltük őket és habár most részben visszajöttek, megint túl kell élnünk azt az időszakot, amit a sors szeszélye juttatott számukra. Soha sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Ötvenhat örökségéért felelősek vagyunk és nem hagyhatjuk, hogy azt bárki is elkótyavetyélje. A demokratikus játékszabályoknak megfelelő konstruktív módszerekkel kell ellátnunk az ellenzéki szerepet egyrészről és képviselnünk kell az ötvenhatos szellemiséget másrészről. Forradalmunk igazsága érdekében, az 1956-ban meghirdetett ideálok védelmében. * * * A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének Országos választmánya Füleken elutasította a szlovák oktatási tárca "alternatív oktatás" bevezetésére irányuló törekvését. SOÓS GÉZA : HORN ÚR BOCSÁNATOT KÉRT?! Horn úr bocsánatot kért a szlovák kormányfőtől az itt élő szlovákokat ért állítólagos atrocitások miatt. Az egész ügy úgy kezdődött, hogy megírta a cseh sajtó. A magyar kormánykörök azonnal cáfolták. A cseh sajtó, a szlovák legfelsőbb vezetésre hivatkozott, mire idehaza némi hallgatás után beismerték, hogy valóban volt bocsánatkérés. Ezt követően cáfolták a beismerést, és az egész hírt az ellenség nyakába akarták varrni. Nem telik el még 24 óra sem, amikor újra szóba kerül az ügy, természetesen egész más tálalásban, az elnézés kapcsán. Az, hogy pontosan miért kértek elnézést, most már végkép nem világos előttem. Amennyiben azért, mert annak idején Szvatop- lukot lóvá tették őseink a honfoglaláskor azzal a fehér paripával, akkor több mint ezer évet késtek a megkövetéssel. Abban az esetben, ha újkori történelmünkből fakadóan szabadkoztak, akkor újdonsült kormányfőnknek sikerűit összekeverni a szazont a fazonnal. Ugyanis itt nem nekünk kellene bocsánatot kérni tőlük, hanem északi szomszédunknak Magyarországtól. Bár kitudja, az is lehet, hogy Horn úr egy gyenge pillanatában azért kért bocsánatot, hogy a háború után több mint tízezer magyarnak el kellett az ősi főidről menekülni ötven kilós csomaggal. Talán kormányfőnk az ötven kilós csomagot sokalta. Vagy az nem tetszett neki, hogy ezek a magyarok megvárták mig hatalmi eszközzel kényszerítették arra, hogy földönfutókká váljanak. Talán maguktól kellett volna eljönni? Esetleg az a probléma, hogy nem jött el mindenki? Több mint félmillióan maradtak. Ők lettek azok a kollektív bűnösök akik az akkori Csehszlovákia másodosztályú polgáraivá váltak. Pusztították és megalázták őket. Aki kisebbségi jogról próbált beszélni, annak börtön jutott osztályrészről. Egy dologhoz volt csak joguk, az asszimilációhoz. A bársonyos forradalom után úgy tűnt, hogy odaát is változik valami. Aztán következett a szétválás, és az a féktelen nacionalizmus, mely naponta mérgezi Szlovákia levegőjét. Ma már szlogenné vált odaát, hogy aki szlovák kenyeret eszik, az beszéljen szlovákul. Északi szomszédunk is aláírta az Európa Tanács ajánlását, amely bő terjedelemben foglalkozik nemzetiségi jogokkal, de az aláírók az aláírás pillanatában pontosan tudták, hogy eszük ágában sincs azt be is tartani. Tisztában vannak azzal, hogy nincs Európában olyan fórum amely számonkérheti tőlük kötelezettségük betartását. Hónapok óta folyt a táblaháború Szlovákiában. Arról van szó, - ami egyébként egy demokratikus országban a legtermészetesebb, - hogy azokon a településeken, ahol magyar ajkúak vannak többségben, ott a település nevét magyar nyelven is fel lehessen tüntetni a település szélein. Odaát ezt nem lehet. Szerintük ezt azért nem lehet mert, ez sérti Szlovákia szuverénitását. Az utcákat, az intézményeket szintén csak szlovákul szabad leírni. Az anyanyelvi oktatást és egyéb kisebbségi jogokat, ott csorbítják ahol
