Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-06-01 / 6. szám
1994. június AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 Göncz Árpád köztársasági elnök állapította meg, amikor esetleges felelősségrevonásukról esett szó a családtagokkal együtt körülbelül hárommillió főt jelent és az ország közel egyharmada. Ami azt is jelenti, hogy ennyi ember volt a kommunizmus elkötelezettje és élvezte ki- sebb-nagyobb mértékben annak privilégiumait, kedvezményeit és előnyeit. Hogyan lehetne ezektől azt várni, hogy máról-holnapra átnevelődjenek és megtagadják régi énjüket? Ahogy Debreczeni József írta a választások előtt pár héttel közölt a kommuisták restaurációját megjövendölő cassandra-cikkében, aminek sajnos minden szava való- ravált: "... Az előző rendszer nem csupán diktatórikus politikát jelentett, hanem totális uralmat a társadalom egésze felett. Egyetlen más hatalmi berendezkedés nem hatotta át és nem sajátította ki olyan mértékben a teljes társadalmi-gazdasági struktúrát, mint a szovjet típusú diktatúra. Nemcsak az államapparátust, a hadsereget, a rendőrséget, az ügyészséget, a bíróságokat, a közigazgatást uralta és ellenőrizte, hanem az oktatást, a kulturális intézményeket, a postát, a sajtót, a rádiót, a televíziót, a bankokat, a termelőüzemeket, a szak- szervezeteket és az egyéb minden rendű és rangú társadalmi szervezeteket is, a hazafias népfronttól a nőtanácsig.....Azok az emberek, akik így vagy úgy, de együttműködtek a régi rendszerrel, nem tagadhatják meg teljesen az elmúlt tíz-húsz- harminc-negyven évüket. Nem szakíthatnak radikálisan saját múltjukkal, nem fordulhatnak szembe önmagukkal. A régi szálak erősek s az ember mindig önigazolást keres. Az MSZP újbóli győzelme sokak számára ezt jelenti majd..." Ennyit az ifjúságról és a rendszert közel fél évszázadon át működtető aktív korosztályokról. És ők nagyon sokan voltak. Egy egész ország. Mert azt már nem először mondjuk, hogy senki sem hiheti: Rákosi vagy Kádár egyedül csinálta, amit csinált. Ahhoz bizony százezerszám kellettek a gépezetbe pontosan beilleszkedő és jól működő csavarok, fogaskerekek és más alkatrészek. De kellettek ávósok, verőlegények, nyomozók, titkosrendőrök, smassze- rek, besúgók, karhatalmisták, munkásőrök, párttitkárok, ügyészek, bírák, hóhérok és még sokan mások, akik nélkül megállt volna a verkli. Igen, ezek ma mind élnek valahol és önigazolást keresnek akkori tetteikre. És most megkapták és micsoda elégtétel lesz ez most nekik, hogy meg fog nőni a mellényük! Hadd ejtsek még pár szót azokról is, azokról a százezrekről, akiket meghurcoltak, állásukból, saját házukból vagy üzemükből kirúgtak, kitelepítettek, internáltak, börtönbe csuktak, vagy más módon gyötörtek Rákosiék alatt, majd 1956 után Kádárék bosszúkorszaka idején. Aki ezek közül még él, az annyira megszokta a másodrendű állampolgárság érzését, hogy még ma is fél. És hálás, ha élni hagyják. Már a kádári konszolidáció éveiben hálás volt azért, hogy békében élhet és talán ezek közül is sokan szavaztak most az MSZP-re. Mert félnek, mert életformájukká vált a félelem. És azért is, mert az elmúlt négy évben nem kapták meg azt az elégtételt, amit joggal elvártak. Ők bizonyára támogatták volna az Antall-kormányt, ha a sajátjuknak érzik, de nem így történt. Csalódtak és elfordultak tőle. És szavazataikkal megsemmisítő kritikát mondtak mindarról, ami 1990 és "94 között Magyarországon történt. És ez az egyik legszomorúbb tanulsága a mostani választásoknak. Hogy a magát keresztény és nemzeti alapon álló, ha nem is túl gyakran, de néha "56-ra is hivatkozó és az igazi "felszabadulás" után szabadon választott kormány így eljátszotta a magyar nép jóindulatát, az szinte hihetetlen. Ez nemcsak azért történt, mert csődtömeget vett át a kommunistáktól és az átállás minden nehézségét, a hálátlan és népszerűtlen intézkedések ódiumát kellett vállalnia, hanem azért is, mert nem találta meg a hangot a néphez, egyszerűen (hogy egy kommunista eredetű, de ideillő szólammal éljek) elszakadtak a néptől. Ezt néhányszor (más kifogásainkkal együtt) szóvá is tettük, de akkor sokan azzal torkoltak le: ne támadjuk a kormányt, mert ezek mégiscsak a mi embereink és rajtuk kívül más alternatíva nincs. Az emigráció sohasem "támadta" a (mértéken felül érzékeny és sértődékeny) kormányt, csupán kifogásolt bizonyos jelenségeket (javító szándékkal), az "érted haragszom, nem ellened" szellemében. így az a vád sem érhet bennünket, hogy bírálatainkkal segítettük megásni a koalíciós kormány sírját. Sokkal inkább tehet szemrehányást ez a kormány önmagának, hogy nem vette igénybe az emigráció segítségét, sohasem figyelt a észrevételeinkre és elengedte a füle mellett a nyugati magyarság jószándékú kritikáját. Inkább megsértődött... * Aki pár héttel ezelőtt józanul mérlegelte a hazai választások várható eredményét, az nem ringathatta magát illúziókba. Elég volt figyelemmel kísérni a sűrűn közzétett népszerűségi listákat és a közvéleménykutatások eredményeit, amelyekről ugyan mindenki sejti, hogy manipuláltak, főbb vonalakban mégis tükrözik az "utca emberének" hangulatát. És mindenki kapott otthonról telefonokat, leveleket, amelyek tele voltak panasszal, ám aggódással is s amelyekből mindenki képet alkothatott magának nemcsak a magyar társadalom közérzetéről, de arról a veszélyről is, ami a választásokkal Magyarországot fenyegeti .... E veszély ellen az otthoniak is, mi is megpróbáltunk valamit tenni. De én azt hiszem, későn, gyakorlatlanul és félszívvel. Későn, mert ha történtek is erőfeszítések otthon és az emigrációban is — jórészt közös kezdeményezések alapján -- a keresztény nemzeti erők támogatására, azok már elkéstek. Egy ilyen szervezést nem hónapokkal a nagy próbatétel előtt kell megkezdeni, hanem legalábbis a két választás közti félidőben, amikor még van elég idő arra, hogy a lélektani hadviselés gyümölcsei beérjenek. És úgy kell felépíteni a stratégiát, hogy az ne csak a másik hibáit, negatívumait ostorozza, hanem a saját oldal értékeit, eredményeit emelje ki. Sajnos ehhez többminden is hiányzott. Először is hiányoztak az eredmények... Mi innét távolból is érzékeltük az otthoniak többségének elégedetlenségét, a majdnem mindenkit érintő anyagi gondokat, a be nem váltott ígéretek nyomán keletkezett csalódottságot. Mindezt nem lehetett hazafias frázisokkal, lelkesítő szólamokkal pótolni és ellensúlyozni. Aki rosszabbul élt, mint 5-6 évvel ezelőtt, az nem kutatta az
