Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-06-01 / 6. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. június okokat, csak azt tudta: a Kádár-rendszer utolsó éveiben jól ment a sora, ha inaszakadtáig kellett is dolgoznia, sok pénzt kereshetett, maszekolhatott, házat építhetett, Trabantot vásárolhatott és időnként még utazhatott is. Ennek mind végeszakadt abban a nagyon áhított és csábító színekkel lefestett demokráciában, a szabad gazdaság tarka virágokat kínáló hímes mezején. Mert ezek a virágok nem a közönséges polgároknak termettek, hanem azoknak a kiváltságosoknak, akik az elmúlt rendszerben kiépítették a maguk kapcsolatrendszerét s amikor már tudták, hogy a csőd elkerülhetetlen, egymással kéz a kézben megszervezték saját személyük és vagyonuk átmentését: amire addig az állam tulajdonaként rendelkeztek kizárólagos privilégiumokkal és úgy használtak, mint a sajátjukat, azt most valóban a sajátjukká tették: privatizálás címén magánkézbe vették a gyárakat, üzemeket, földbirtokokat és az addigi igazgató elvtárs a volt párttikárral és a szakszervezeti bizalmival tovább is lefölözte a termelés hasznát, míg a tisztviselők és a munkások éhbérért dolgoztak. És még örültek, ha dolgozhattak: mert a magyar társadalom azt látta, hogy egyre nó a munkanélküliek száma és mindenkinek féltenie kell a kenyerét, rettegnie kell a holnaptól. Az utca emberét nem érdekelték magasröptű köz- gazdasági fejtegetések, amelyek a centralizált irányított gazdaságról a szabad piacgazdaságra való átállás nehézségeiről szóltak és arra szolgáltak magyarázattal, hogy miért nem lehet egy kommunista rablógazdálkodással tönkretett országot máról-holnapra virágzó és exportképes demokráciává átalakítani. Aminthogy jószerivel afölött is átsiklott, hogy az ország s az ő személyes jóléte — az olcsó lakbér, a 3,60 forintos kenyér és a filléres villamos- jegy — mind-mind azoknak a milliós dollárkölcsönöknek volt köszönhető, amiket Kádárék nyakló nélkül vettek fel nyugaton és a gyárak korszerűsítése, új versenyképes beruházások elindítása helyett politikai okokból az élet- színvonal fenntartására fordítottak és bőségesen juttattak állami támogatást minden olyan területre, amely közvetlenül befolyásolta az állampolgárok közérzetét és hangulatát. Ez a folyamat a nyolcvanas évek közepetáján még jobban felgyorsult: Gorbacsov révén akkor már az egész kommunista elit tudta, hogy nincs messze a vég. Az elvtársak igyekeztek magukat megszedni, de hogy ehhez nyugodt hátteret biztosíthassanak maguknak, még gátlástalanabbá használták a társadalom jólétének emelésére a nyugati bankoktól (nem erre) kapott dollármilliókat. Ennek levét issza ma a magyar társadalom, mert az előző rezsim felső tízezerje "utánunk az özönvíz" alapon elköltötte még a holnapot is. Dehát ezt nehéz megértetni azokkal, akik ma csakazértis hamis nosztalgiát éreznek a Kádár-korszak iránt és a mostani "urak kormánya" helyett közelebb érzik magukhoz az elvtársaknak ma már a megszépítő messzeségbe távolodott rendszerét. A késedelem volt az egyik hiba, de a keresztény nemzeti erők választási előkészületeinek kudarca visszavezethető a gyakorlatlanságra és az amatőrizmusra is. Otthon éppúgy, mint az emigrációban számos lelkes és jószándékú önkéntes látott neki néhány hónappal ezelőtt a szervezésnek, hogy összhangot és összefogást teremtsen a nemzeti erők között, ugyanakkor tudatosítsa a választópolgárokban, hogy 1./ menjenek el szavazni és 2./ a nemzeti-keresztény orientációjú pártokat (képviselő-jelölteket) támogassák. Nem egy, de négy-öt ilyen választási szövetség is alakult, amelyik igyekezett jó irányba befolyásolni a szavazókat, de különböző (néha ellentétes) tanácsaikkal néha több kárt okoztak, mint hasznot, mert még jobban megosztották a választókat. És mindegyiknek közös vonása volt, hogy akik csinálták, közéleti múlt és tapasztalat híján dilettáns módon vezették a felvilágosító propagandát és a tájékoztatást. Pedig ehhez a munkához kevés a jószándék és a lelkesedés... Ezzel szemben állt a szélsőbaloldal propagandája, aminek egyrészt könnyű dolga volt, mert csak a koalíciós kormány négy évi működésének kudarcait kellett fölnagyítania, másrészt olyan profi szakemberek csinálták, akik mögött több évtizedes szervezeti és mozgalmi gyakorlat állt. Korlátlanul állt rendelkezésükre pénz, mert a rendszerváltáskor milliókat tudtak tartalékolni a párt- és a szakszervezeti vagyonból, amit a privatizálás során még növeltek és én azt sem tartom kizártnak, hogy kívülről (tessék találgatni, honnét?) is kaptak támogatást. Az MSZP taktikája egyszerű volt, de eredményes: az 1990-es rendszerváltáskor, a számukra akkor még kedvezőtlen eredményű választás után az árnyékba húzódtak és kivárták, amíg a koalíciós kormány lejáratja magát. Mert egy változás utáni első kormányra mindig ez a sors vár. Most pedig meglovagolták az elégedetlenséget és a nosztalgiát, ami a politikai helyzetet kizárólag a hétköznapi közérzete alapján megítélő tömegek szívében kialakult. És győztek. Persze a baloldal kezére játszott az a sok hiba is, amit a kormány négy év alatt elkövetett, ám ezekről majd máskor, hiszen már úgyis mindegy. De hogy a jobb- és középpártok végülis ilyen nagyarányú vereséget szenvedtek, annak legfőbb oka az volt, hogy nem tudták egyesíteni az erőiket. Az erre irányuló minden kísérlet zátonyra futott s ezért súlyos felelősség terheli azokat a politikusokat, akik nem az összefogásban, hanem a megosztásban jeleskedtek. Rákosiék 1946/47-ben a szalámitaktikával szeletelték fel a polgári frontot és ennek köszönhetően vették át a hatalmat a '47 őszi választás után: napjainkban a jobboldal és a középpártok saját maguk tették meg ezt a szívességet a volt kommunistáknak. Akik ki is használták ezt... Azonban most nem az a cél, hogy bűnbakokat keressünk és egymásra mutogassunk. Sokkal fontosabb feladat előkészülni egy konstruktív, de kemény ellenzéki politizálásra, amiben az emigrációnak is meglesz a maga szerepe s közben ki kell elemezni a hibákat, hogy okuljunk belőlük a jövőre. Mert nyilvánvaló, hogy egy baloldali kormány révén a hatalomba visszakerült régi kommunisták sem fognak tudni csodákat tenni (lásd Lengyelország) s egy-két év múlva a nép belőlük is ki fog ábrándulni. Most meglátjuk, mire megy majd az új kormány? Amivel szemben az emigráció alighanem keményen ellenzéki álláspontot lesz kénytelen elfoglalni. Hogyan is érthetnénk szót egy Horn Gyulával, aki a pufajkások között
