Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-05-01 / 5. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ "belekeveredett az eseményekbe", hanem tudatosan vett részt azokban, de igazolhatja, hogy november előtt senkit sem érdekelt, mit mondanak a szovjetek és a szabadságharcosok nem meggyőzni akarták az oroszokat, hanem legyőzni és kizavarni az országból. Nemhogy féltünk a nyugatiak érkezésétől, de egyenesem imádkoztunk azért, hogy jöjjenek: aki nem hiszi, hallgassa meg az akkori rádióadásokat és olvasson el néhány korabeli újságcikket. Aztán minden átmenet nélkül Takács egyszerre a nyugati élményéiről kezd beszélni, anélkül, hogy egyetlen szóval is indokolná: hogyan ment ki Bécsbe és miért döntött a disszidálás mellett, amikor otthon aligha volt félnivalója és semmitől sem kellett tartania. Mindegy: egyszerre Amerikában termett, ahol ösztöndíjjal elvégezte az egyetemet, két diplomát is szerzett s közben - mondja — a magyar egyetemisták szervezésében jeleskedett. "Sok ezer diák jött ugyanis ki: megalakítottuk a Diákszövetséget. Később elnöke lettem ennek a szervezetnek." (Nem voltam rest belelapozni Borbándi Gyula nagyon alapos "ki kicsoda?" munkájába, a "Magyar Emigráció Életrajza" című kötetbe, de azok között, akik annakidején a nyugati Diák- szövetségben tevékenykedtek, Takács József neve nem szerepel...) Aztán elmondja, hogy egy darabig még "emigráns- kodott" és csak azért nem szegődött el a Szabad Európához, mert figyelmeztést kapott: ha azt választja, élete végéig emigráns marad. (Nem foghatom fel, mi van ebben rossz vagy szégyelnivaló? Rákóczi, Kossuth, vagy akik Takácsnak valószínűleg kedvesebbek, Károlyi Mihály és Jászi Oszkár is emigránsként éltek és haltak meg, büszkén vállalva a rangot jelentő emigráns státust. Takácsnak ez derogál?...) Ő inkább az Amerika Hangja ajánlatát fogadta el, ahol meglepő gyorsan ment előre: mindössze öt évig tartó riportereskedés után már 1969-ben a Voice magyar osztályának főszerkesztője, két évvel később pedig az osztály vezetője. Igazolván azt az emigrációban közszájon forgó megállapítást, hogy az Amerika Hangjának csak az felel meg (tisztelet a kevés kivételnek), aki rózsaszínű, de legalábbis keményen liberális. És hogy ez az úr az, annak a továbbiakban számos tanujelét adja, amikor az amerikai (nemzeti) emigrációról nyilvánít fensőbbséges és minősíthetetlen véleményt. Amivel — hogy megismételjem a bevezetéként írtakat - csak azért kell foglalkozni, mert Takács úr nem áll egyedül a véleményével, másrészt, ha szó nélkül hagynánk, némely tájékozatlan olvasó azt venné készpénznek és nem a valóságot... Azt mondja ez az úr az "úgynevezett nemzeti emigrációról", hogy az "mindent ellenzett, ami a két ország (az Egyesült Államok és a Magyar Népköztársaság) kapcsolatában pozitív értelemben történt. A Szovjetunió összeomlása, amelyre most utólag hivatkoznak, sem igazolja őket, mert nem történt törésváltás Közép-Európában." Nem tudom, Takács úr mit várt a kommunizmus évtizedeiben létező politikai emigrációtól? Hogy a kapcsolatok elmélyítésén dolgozzék és kádárék kezére játsszon, hogy még több kölcsönt kapjanak az amerikai bankoktól és még tovább hosszabbíthassák meg az uralmukat, a magyar nép kárára? Ami pedig a kétféle (amerikai) politika sikerességét illeti, azt talán mégsem akarja állítani a nyilatkozó, hogy a kommunizmus bukásához a carteri puszilkodás vitt közelebb és nem a reagani fegyverkezés? Az emigráció feladatának sem azok feleltek meg, akik kádárék barátságát keresték, hanem akik a napjainkban oly sokat emlegetett kossuthi utat, a teljes elzárkózás útját követték. Azt viszont végképp nem értem, mi fán terem az a be nem következett "törésváltás", de ezen már fönn sem akadok, inkább tovább idézem a Magyar Nemzet cikkét: "... A konzervatív emigráció ugyanúgy ordítozik ma is, mintha semmi sem történt volna. Egy részük sértődött azért, mert Antall József kormányfőként nem adta át nekik a hatalmat. Zömük az itteni társadalmat sem érti, s Magyarországot sem érti, mert nem is akarta érteni soha. Megrekedtek a vágyálmaikban, valahol az ötvenes évek végén. Az emigráció lényegében nem is létezett: (....) Van még persze százötven-kétszáz papírszervezet: a Diákszövetséget kivéve nem volt érdemi emigrációs tevékenység. Tömegeket megmozgató más szervezet nem volt. (....) Aki ma is nemzeti emigránsnak vallja magát, az nem tudni, mit akar, de attól félek, sok közöttük a szélsőséges, bratyizó." Nos ebből talán ennyi elég is! A "lényegében nem is létezett (létező) emigráció" nevében nyugtázzuk ezeket az emelkedett megállapításokat, az "ordítozás" kitétellel együtt. ("A stílus maga az ember...") Illyés Gyula arra hívta fel a figyelmet, hogy szüntelenül dörömbölni kell, mi -- anélkül, hogy léteztünk volna —, ordítoztunk. Noha Takács József szerint nem is volt érdemi emigrációs tevékenység, az ordítozás is valami és néha nem is bizonyult pusztába való kiáltásnak, mert mutatkozott eredménye, csak a nyilatkozó arról nem akar tudni. Nem baj. A mi lelkiismeretünk nyugodt és azt sem bánjuk, hogy életünk végéig emigránsok maradtunk. Nem is létező emigránsok... Külön szót érdemel az az únos untig szajkózott "szélsőséges" jelző után biggyesztett dodonai megállapítás, miszerint mi, a nemzeti emigráció "bratyizók" lennénk. Takács úr úgy látszik, nincs tisztában e kifejezés jelentésével: az emigráció tisztességes része azokat illette évtizedeken át "bratyizó" jelzővel, akik kádárékkal parolázta, barátkoztak, azaz bratyiztak. Hogy kerül a csizma az asztalra?... Mit akar ezzel mondani? Kivel, vagy kikkel bratyi- zik az a nemzeti emigráció, mely soha semmilyen más érdeket nem szolgált, mint a magyar népét és soha senkinek sem adta el magát sem dollárért, sem márkáért, sem forintért... Ezt azért hangsúlyoztam a kelleténél nyomatékosabban, mert van a Takács-nyilatkozatnak egy olyan része, melyben azt olvashatjuk (némi pejoratív éllel), hogy egyes "profi politikusok ... politikai gondolkodásukban nem lehettek teljesen függetlenek, mert a SZEB tartotta el őket CIA-pénzből. (....) Ok csak olyasmit tehettek, ami egyezett az Égyesült Államok hosszútávú érdekeivel..." Népi szólásmondás szerint bagoly mondja verébnek. Az a Takács József olvassa rá ezt pld. Eckhardt Tiborra, Kállay Miklósra, Kovács Imrére, aki (mert nem akart emigránskodni) 1994. május
