Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-05-01 / 5. szám
1994. május AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 5 baloldaliság sztereotipiáit, anélkül, hogy tudnák: mit takarnak ezek a fogalmak és eredeti jelentéseihez képest napjainkra nagyrészt már túlhaladott meghatározások. A jobb- és baloldaliság igen relatív, amire az én életemből is fel tudnék hozni egy-két példát. Amikor például 1943 tavaszán, a doni tragédia után beléptem az akkori, egyértelműen ellenzéki politikát folytató Kisgazdapártba, mert úgy éreztem, tenni kell valamit a háború ellen, némelyik barátom szemében baloldalivá váltam. Aztán a háború után, anélkül, hogy egyetlen lépést tettem volna balra vagy jobbra, egyszerre jobboldalivá váltam, abban a pártban, amihez már harmadik éve tartoztam s amibe akkor valóban tömegével áramlottak be a valódi jobboldaliak. De az igazi meglepetés két év múlva ért, amikor a jobboldalinak aligha mondható, de a kommunisták halálos ellenségeként nyilvántartott szociáldemokrata Peyer Károllyal való összeesküvés vádjával az Andrássy út 60-ba kerültem és ott a házkutatás során begyűjtött irataim között turkáló rosszképű nyomozó egyszerre diadalüvöltéssel emelte magasra azt a Nagy Ferenc miniszterelnök által aláírt bizonyítványt, ami az ellenállási mozgalomban való részvételemet tanúsította. "Egyik fasiszta a másik fasisztának" ordította a rosszképű és miszlikre tépte az igazolást, így lettünk mi fasiszták Nagy Ferenccel együtt, aki jó pár évvel később — amikor herndoni otthonában elmeséltem neki ezt az esetet - nagyot nevetett az eseten. "Mindig attól függ, honnét nézzük — mondta kedélyesen —, illetve, hogy milyen szélsőség van éppen hatalmon. Voltak évek, amikor veszedelmes baloldalinak számítottam és lám, később fasiszta lettem. Ebből tudja az ember, hogy mindig jó helyen, középen áll..." Ezt én most is tudom s éppen ezért nem zavar, ha homályosmultú újsütetű demokraták, vagy a kommunizmusban született és nevelkedett gyerekemberek esetleg a jobboldaliság bélyegét sütik rám, csak azért, mert világéletemben következetesen kommunistaellenes voltam. Mint tehettem volna mást? Senki sem léphet ki önmagából, ilyen környezetből jöttem, ezt a szellemet szívtam magamba otthon, ezt hoztam magammal az iskolából s mindig tudtam, hová tartozom, de azt is tudtam, mivel tartozom ennek az adottságnak. És hű maradtam önmagamhoz, osztályomhoz, népemhez. Nem úgy, mint a Magyar Nemzet fentebb említett cikkében szereplő úr, akinek nyilatkozatával foglalkozni, ilyen hosszú bevezetés után, most már igazán időszerű lenne... Ám előbb álljunk csak meg egy polgári szóra, mert helyesbítenem kell. Ahogy ugyanis figyelmesebben újraolvastam az ominózus cikket, ráeszméltem, hogy Takács Józzef tulajdonképpen következetesen hű volt önmagához, múltjához, előéletéhez, akár úgy is mondhatnám: családi hagyományaihoz. A saját szavaival vázolt curriculum vitáéból legalábbis ez derül ki: "... Kilencéves koromig a masaryki Csehszlovákiában, Érsekújváron éltem. Apám baloldali elkötelezettségű ember volt, fiatal korában kommunista párttag. (.....) Fiatal koromban nagy hatással volt rám antifasiszta, szovjet- és demokráciapárti magatartása..." Az indíttatás ígéretes és ha — mint Takács írja — édesapja később ki is ábrándult a kommunizmusból (amiért 45-ben áttelepítették Magyarországra) a családi légkör nyilván továbbra is baloldali szellemű maradt, ami vitán felül egy életre meghatározta a fiatalember gondolkodását. Amit az is bizonyít, hogy — miután az akkor 15- 20 éves Takács József 1951-ben a család tótkomlósi lakhelyéről felment Pestre - marós lett a Szerszámgépgyárban és közben (1955-ben) "úgy döntött" (mondja), hogy szabadúszó újságíróként értelmiségi pályára lép. Ezen az életrajzon bizony akad lyuk bőven... Először is ott, hogy aki azokban az években Magyarországon élt, az tudja: akkoriban ismeretlen fogalomnak számított az Amerikában általánosan ismert "free lance" újságíróskodás: a sajtóban mindenkinek tartoznia kellett valahová (pártba, szakszervezetbe, szerkesztőségbe, gyárba) ahhoz, hogy egyetlen sort is közöljenek tőle. A valahová tartozásra és a publikálásra viszont csak kifogástalan káderlap esetén nyílt alkalom. A Rákosi-időkben nagyon megnézték, kiknek adnak lehetőséget arra, hogy újságot írjanak, mert a sajtó a párt ellenőrzése alatt állt és a reakció elleni osztályharc egyik fegyvere volt. Azt, hogy valaki újságíró lehet, nem az illető döntötte el, hanem felsőbb hatalmasságok, párttitkárok és egyéb kisistenek, mint pld. Szirmai István, aki az Akadémai utcai pártközpontban annakidején a sajtóügyek cézárja volt. Egyébként ahogy Takács visszaemlékszik ezekre, igen furcsán fogalmaz: "Akkor már zavaros idők jártak, s idealista lévén úgy döntöttem, hogy szabadúszó újságíró leszek. Kétszeres sztahanovistaként megjelentek írásaim az Esti Budapest-ben (a Szabad Népben is! S.Gy.) ahol Szirmai Jenő volt az egyik protektorom." Nem tudom, mit ért "zavaros idők" alatt Takács, de — az első Nagy Imre kormány megbuktatását követő újabb Rákosi-terror átmeneti megerősödése ellenére - én inkább ígéretesnek, reményteljesnek éreztem azokat a hónapokat: a magyar nép'^őő végén, 56 elején már sejtette, hogy lazulnak a bilincsek és ez sokáig nem mehet tovább: ezekben a hónapokban már érlelődött a forradalom. Ezt zavarosnak legfeljebb a kommunisták érezték, például Szirmai elvtárs, aki István volt és nem Jenő, ahogy Takács József tévesen mondja. No és azt sem értem, milyen szerepet játszott mindebben az idealizmus, amikor ahhoz, hogy valaki a Szirmai- korszakban újságban publikálhasson, nem idealistának kellett lenni, hanem párttagnak, legalább két-három párt- szemináriumi igazolással a tarsolyban, elvégre az újságíráshoz tanulással szerzett képzettség is szükségeltetik. Ezután kényes témához, a forradalomhoz érkezik Takács József, aki - mint írja, az Esti Budapest riportereként "belekeveredett az eseményekbe". Aztán képtelenséget állít, mondván: "...Az volt a félelmünk (kiknek?... S.Gy.), hogy a magyar emigráció bécsi érkezését a szovjetek felhasználják annak bizonyítására, a felkelés nyugati bíztatásra tört ki. Sok forradalmár gondolkozott úgy, hogy nekünk elsősorban az oroszokat kell meggyőznünk." Ez sületlenség! E sorok írója nem csak úgy
