Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-05-01 / 5. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. május STIRLING GYÖRGY: AZ EMIGRÁCIÓ NEM IS LÉTEZETT- mondja Mr. Takács Kevés szánandóbb ember van a világon, mint az, aki nem tudja, hová tartozik. Korunk százmilliószámra szolgál ilyen példákkal: kisebbségek, nemzetiségek élnek olyan országokban, melyekhez semmi közük s amelyeknek határai közé csak rajtuk kívül álló politikai döntések, nyílt vagy titkos paktumok, a világpolitika változásainak szeszélye révén kerültek, de ami felől soha senki sem kérdezte a véleményüket. Ezek un. kettős identitásban kénytelenek leélni az életüket, igazán sem ide, sem oda nem tartozva, mely lelkiállapotból sok belső és külső konfliktus származhat. Elég ha korunkban az első és második világháború utáni békéket, majd a Szovjetunió bukása után jelenleg Eu- ráziában kialakult helyzetet nézzük: ezek eredményeképp milliók kerültek (szülőföldjükkel együtt) más államok fennhatósága alá és az etnikumok úgy összekeveredtek, hogy ember legyen a talpán, aki itt valaha tiszta képet tud teremteni. És ahhoz sem kell jóstehetség, hogy lássuk: ez még sok ellentét és válság forrása lehet. Ugyanígy számos egyéni tragédiát okozhat a kiegyensúlyozatlanság azoknál, akik saját akaratukból hagyták el hazájukat és települtek át, vagy emigráltak más országba, de nem elég erős egyéniségek ahhoz, hogy megőrizzék eredeti énjüket és hűek tudjanak maradni önmagukhoz. Mindez arról jutott eszembe, hogy egy cikket olvastam a minap valakiről, aki furcsa nézeteket hangoztatott s ezek a nézetek főleg az emigrációt érintik. Még ez sem lenne elég ok arra, hogy foglalkozzam a cikkel és az illetővel, ha nem egy olyan rangos hazai újságban láttak volna nyomdafestéket ezek a vélemények, mint a Magyar Nemzet és bármennyire is nem szeretem a papírt pozitívum nélküli kritikákra pazarolni, e nyilatkozat fölött mégsem szabad átsiklanunk. És márcsak az emigráció hitele miatt is tiszta vizet kell öntenem a pohárba, ahelyett a zavaros lé helyett, amit a nyilatkozatban foglaltak jelentenek. Kötelességem a dolgokat a helyükre tenni, most inkább, mint bármikor máskor. Mert aki akkor piszkít a fészkébe és próbálja lejáratni az emigrációt, amikor az erejét meghaladóan igyekszik mindent megtenni azért, hogy a küszöbön álló hazai választások a magyar nép javára dőljenek el, aki destruktív véleményével aláássa az emigráció hitelét, az olyan munka hatásfokát gyöngíti, ami a nemzet érdekeit szolgálja. És az ilyen magatartást nem lehet eléggé elítélni. Amivel (jobb meggyőződésem ellenére) most foglalkozni akarok, az egy interjú, ami Takács Józseffel, a washingtoni "Amerika hangja" rádió magyar osztályának volt vezetőjével készült és annyi képtelenséget tartalmaz, hogy azokat szó nélkül hagyni nem lehet. Igaz: ezzel még nagyobb publicitást kapnak a mondottak, ám ha hallgatunk, az beleegyezésnek tűnhet az otthoniak előtt, akik amúgyis rossz és hiányos ismeretekkel rendelkeznek az emigrációról s annak munkájáról. És ismereteiket negatív értelemben befolyásolják az előítéleteik is, amik - ezt tagadni kár lenne - élnek az emigránsokkal szemben. (Akik elszöktek a nehézségek elől és megszedték magukat, amikor ők otthon szenvedtek...) Amikor az interjú első mondatait elolvastam, az a régi cikkem jutott eszembe, amiben amerikai tapasztalataim és a pár évvel ezelőtt kezdődött (és valójában soha be nem fejeződött) rendszerváltás első és legmegdöbbentőbb tanulságaként afölött keseregtem, hogy miért nem születtem én is megtért, kiábrándult kommunistának? Tudniillik megfigyeltem, hogy itt Amerikában, de a rendszerváltásnak indult elitváltás után otthon is csak azoknak volt becsülete és hitele, csak azok kaptak publicitást, csak azokra fordított figyelmet a sajtó, akik vagy kommunista családból származtak vagy maguk is szélsőbaloldali körökből indultak és marxi-lenini tanokon nevelkedtek, míg egyszer megvilágosodott előttük, hogy tévúton járnak. Megfigyeltem, hogy azok, akik az első perctől kezdve tudták, hogy a kommunizmus a legaljasabb emberi ösztönökre spekuláló népbolondítás és mindig szembenáll- tak vele, azok gyanúsak az amerikai sajtó fölött uralkodó liberális körök előtt éppúgy, mint a negyvenvalahány évig agymosott és gerincgörbítő hazai sajtó irányítóinak szemében is. Ez utóbbiak számára azért, mert meggyőződésből vagy kényszerből (gyávaságból) ők maguk is végigmentek a beleilleszkedés különböző jellemsorvasztó fokozatain s aztán (rádöbbenve tévedésükre vagy opportunizmusuk sugallatára) köpönyeget váltottak. Aztán ők lettek a nyugati dollárbolsevisták és és liberális világmegváltó szalonforradalmárok hazai kedvencei: lévén érdekes (és az ő szemükben hiteles) emberek, akik mindkét oldalon eligazodnak és nem eshet rájuk a gyanú árnyéka sem, hogy jobboldaliak. Mert ők ugye nem az elméleti kommunizmussal, nem az eszmével fordultak szembe, hanem a gyakorlattal, amit a Marxtól és Lenintől messzerugaszkodott utódok elrontottak. Azok, akik mindig szembenálltak a kommunizmussal és Uram bocsá, még küzdöttek is ellene, mind gyanúsak. Mert bizonyára jobboldaliak, nacionalisták, soviniszták, nyilasok, fasiszták és ehhez hasonló veszedelmes szélsőségesek. A derék baloldaliak csak egyet tehetnek ennek a megátalkodott társaságnak a semlegesítésére: agyonhallgatják, diszkreditálják, elszigetelik őket. De ezt olyan sikerrel teszik, hogy ha vitatkozni akarna velük az ember, falba ütközik. Falba és értetlenségbe. Igaz, kár is velük vitába szállni, mert olyan korlátáik vannak, amikről visszapattan minden logika és értelem. Csak szajkózzák a jobb- és
