Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-04-01 / 4. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. április "levetkőztették". Bízva a német ígéretekben a katonai vezetés remélte, hogy a hiányos - főleg nehézfegyverekben megmutatkozó - fegyverzet a hadműveleti területen majd kiegészítik. Ez azonban csak részben valósult meg. A kapott - többnyire zsákmányanyagból származó - fegyverek nem a legkorszerűbbet jelentették. A kivonuló hadsereg utolsó alakulatai - személyi összetételüket tekintve az országos arányoknak megfelelő számú nemzetiséggel, előírt sorállománnyal és tartalékosokkal - 1942. július 28-án érkeztek ki a keleti hadszíntérre. A hosszú vasúti szállítást - Szlovákián, a Lengyel Főkormányzóságon és Ukrajnán keresztül többszáz kilométeres, kisebb harcokkal tarkított gyalogmenetek követték. Majd következtek a csaták, amelyek elsősorban a Don partján levő szovjet hídfőállások felszámolására irányultak. Csekély eredmények, véres veszteségek. A hídfőcsaták során egyes puskás századok harcos állományuknak 30-50 százalékát is elvesztették. A legsúlyosabb veszteségek akkor a tisztikart érték. Az elesettek, megsebesültek, eltűntek százalékos aránya az ő körükben volt ekkor a legmagasabb. Amire beköszöntött az orosz tél, addigra egy fizikailag, erkölcsileg elfáradt személyi állomány, elhasználódott és hiányos fegyverzettel, felszereléssel állt a Don mentén és kapta feladatául a több mint kétszáz kilométeres frontszakasz védelmét. A rendelkezésre álló erő ehhez kevés volt. Hiába volt a hadsereg parancsnokának, Jány Gusztáv vezérezredesnek kérése, utánpótlás alig érkezett, a frontvonal hossza nem csökkent. Az utánszállítási nehézségek - a vasút hiánya, a gépkocsik csekély száma - szinte lehetetlen helyzetbe hozták a hadsereget. A katonák úgy érezték, cserben hagyták őket. Ilyen körülmények közepette indult meg a szovjet hadsereg 1943. január 12-i, illetve 14-i támadása az urivi, illetve a scsucsjci hídfőből. A túlerőben lévő szovjet csapatok elleni harcban a magyar katona ereje végeztéig kitartott. A 13. könnyűhadosztály csapatai Osztrogorszk városában négy napig vívták élet halál harcukat, lehetővé téve ezzel sokezer magyar és német katona megmenekülését, de említhetnénk a III. hadtest csapatait és más seregtesteket is. A döntő irányokban öt-tízszeres erőfölényben levő szovjet csapatok sikerének azonban előbb-utóbb bekellett következnie. Beigazolódott Hennyei Gusztán altábornagy- nak, a honvédség gyalogsági felügyelőjének 1942 decemberében megfogalmazott "félelme": "A hadsereg-parancsnokságnak a német hadseregcsoport-parancsnokságnál történt többszöri és erélyes sürgetésre sem javult a helyzet. Szükségesnek tartanám, hogy e téren az államhatalom teljes súlyával közbelépjen, mert egyébként végzetes helyzetbe kerülhet a hadseregünk." Az államhatalom azonban nem tudott mit tenni. Hitler 1942 decemberében azt kérte a magyar államfőtől, hogy csapatainak a végsőkig való kitartást rendelje el. Horthy Miklós a kérést teljesítette. A Legfelsőbb Hadúr utasításának megfelelően Szombathelyi Ferenc ilyen értelmű paranesot küldött Jány Gusztávnak. A 2. hadsereg parancsnoka tartotta magát a Partizán fogás. Valahol Oroszországban. Magyar honvédek egy lelőtt repülőgép mellett Osztrogorszkban. Készül a "kaja". Valahol Oroszországban.
