Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-01 / 3. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. március gokról. Hogy mást ne említsek, sohasem tartották be az alapszabály azon rendelkezését, hogy a tagintézményeket létszámuk alapján illetik meg bizonyos számú szavazatok, így az a fonák helyzet állt elő, hogy pld. a nagy amerikai szervezetek éppúgy egy szavazatot "értek", mint bármelyik egyéni tag, aki csupán önmagát képviselte. A delegátusok számának korlátozása nem szerepel az alapszabályban, a három régiót mégis arra kényszerítették, hogy elfogadják a 60-60-60-as arányt. Súlyos szabálysértések történtek az elnökségi és a választmányi tagok megválasztásánál akkor is, amikor például az Egyesült Államokból elfogadták delegátusként olyan szerveztek képviselőit is, akik addig nem is voltak az MVSZ tagjai és sohasem kérték felvételüket. És megengedték, hogy ezek válasszák meg a "nyugati régió" elnökségi és választmányi tagjait, többek közt olyanok közül is, akiknek szervezetei nem is tartoztak a Világszövetséghez. (És akiket azért sem fogadhat el képviselőiül az amerikai magyarság, mert politikai nézeteik miatt a múltban megtagadott velük minden közösséget.) Végül az e szabálytalanságok elleni tiltakozásokat (óvásokat) figyelembe sem vették és azokkkal soha nem foglalkoztak. Még sorolhatnám, de minek? Ha Beke Györgynek ennyi nem elég arra, hogy megértse kifogásainkat az újjáalakított (?), de továbbra is kormányellenőrzés alatt tartott "világszervezet" ellen, akkor meggyőzésére sincs reményem. A "baráti vita" nyilván eredménytelenül végződne, hiszen mindenki csak a magáét mondaná. Bár korrekt módon még így is érdemes eszmét cserélni, de a korrektség tekintetében kételyeim vannak. Beke ugyanis nem megy szomszédba egy kis csúsztatásért sem, csak azért, hogy "eláztasson" Csurkánál, Csoórinál. Olyan képtelenséget tulajdonít nekem, amit én soha le nem írtam. "A szerző úgy véli - "idéz" engem rosszindulatú ferdítéssel --, hogy Csurka István és Csengey Dénes a kommunizmus utolsó éveiben kiszemelt váltó garnitúraként tenyésztődött ki a pártállam rózsaszínű akváriumában." Ha pontosabban olvasta volna el novemberi cikkemet, láthatta volna, hogy ezt a célzást a mai hazai vezető réteg, az establishment egyes tagjaira vonatkoztattam és cikkemben tekintélyes távolság van a fentiek nevei és az akvárium-hasonlat közt: csak rosszakarattal lehet ezt a két mondatot összecsúsztatni. De hiszen nyilvánvaló, hogy a mindig kemény ellenzéki Csurka s az élők sorából azóta már eltávozott, hasonló temperamentumé Csengey Dénes nem tartoztak a békés átmenet biztosítására (és a kommunisták átmentésére) hivatott "establishment" előre kiszemelt tagjai közé. Aminthogy soha nem is kerültek be az igazi hatalom bástyái mögé. Őket egyébként jól ismeri az emigráció, mert jártak körünkben és megbecsüléssel tekintünk rájuk akkori kiállásuk miatt. Persze sokan mások is eljöttek közénk otthonról az elnyomatás éveiben, elhozták a Haza üzenetét, aztán kértek. Ilyen-olyan segítséget, támogatást, könyvkiadást, miegymást. Aztán amikor otthon fordult egyet a világ, mindent elfelejtettek, az útjaikat, a szívesen vett vendéglátást s ami azzal járt. Persze nem illő utólag felhánytorgatni az ilyesmit, de a kontraszt kedvéért mégis a toliamra kívánkozott. Mert akik akkor jók voltak nekik partnereknek, azokat most levegőnek nézik, dehát ilyen a világ s aki hálát vár valakitől, rosszul ismeri az embereket. No de nem folytatom ezt a témát, mert még tényleg tápot adok Beke vádjának, hogy a sértődöttség vagy a "félretaszítottság" dolgozik bennem... Kár is a szószaporításért. Ami az emigráns lélek nekem tulajdonított torzulásait illeti, ajánlom Beke Györgynek, hogy tanulmányozza két merőben más indíttatású, de sokban mégis rokon két nagy emigráns, Mindszenty József és Márai Sándor írásait. Távol álljon tőlem, hogy a magam kicsinységét hozzájuk hasonlítsam, de nem kis elégtételt ad az, hogy az én álláspontom az övékéhez van közelébb és a nem Beke Györgyéhez. Ám az sem árt, ha Beke kicsit visszalapoz a történelemben és az ország legszebb terén, a Parlament előtt sétálgatván elgondolkozik azon, hogy miért éppen három emigráns, Rákóczi, Kossuth és Károlyi állnak ott, akiket maguk idejében a mindenkori hatalom hasonlóképp sértődöttséggel és lélekcsonkulással próbált diszkreditálni. Mint az idő megmutatta, sikertelenül. Beke György figyelmét azonban bizonyára elkerülte, hogy a cikke mellett facsimilében közölt újságlapon, az Amerikai Magyar Értesítő első oldalán, ahol az általa kifogásolt cikkem megjelent, olvasható egy mottó, ami már huszonnyolcadik éve kifejezi a lap és munkatársai hitvallását. Az idézet Tamási Árontól való és a magyarság egysége mellett tesz hitet, ami 1956-ban született meg s aminek szellemében mi még ma is dolgozunk. Ezt az egységet - Isten látja lelkünket! - nem az emigráció veszélyezteti, mert nekünk mindig a határon túli és határokon belüli magyarság összefogása volt az álmunk. Nem rajtunk múlott, hogy ez mindmáig nem valósulhatott meg. De hogy mielőbb megvalósulhasson, szerettünk volna egy, e feladat végrehajtására alkalmas világszövetséget látni. Az sem rajtunk múlott, hogy annak létrehozása még nem sikerült. A reményt azonban nem adjuk fel. Végezetül hasznos lenne, ha - a fenti célok érdekében - több megértést tanúsítanánk egymás iránt és nem a "lélekcsonkulás" jeleit keresnénk egymásban, nem "farkasvaksággal" vádolnánk a másikat, hanem feltételeznénk egymásról a jószándékot. S azt is elismernénk, hogy a maguk helyén mindannyian megtettük, ami erőnktől telt. Az otthonmaradottak éppúgy, mint az emigránsok. S hadd idézzem befejezésül Antall József szavait, aki azokat tudtommal épp a Világszövetség ülésének megnyitásakor mondotta: ne vitatkozzunk már azon, hogy ki választotta a helyes utat, aki maradt, vagy aki elment. Hagyjuk a múltat és nézzünk előre, mert csak együtt boldogulhatunk. Szergej Tyerescsenko, a Kazak Köztársaság miniszterelnöke február 7-én Budapestre érkezett és tárgyalásokat folytatott magyar politikusokkal a két állam kapcsolatainak kibővítéséről. Megállapodtak abban, hogy a két ország rövidesen nagyköveti szinten felveszi a diplomáciai kapcsolatot.
