Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-01 / 3. szám
AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 5 1993. március nem volt ellene, azt már elfogadta partnerül. Nem igaz! Ha valaki valamit el akart érni, annak 1956 után is szüntelenül bizonyítania kellett. Különben maradhatott ott ahol volt, kihagyták előléptetésből, fizetésemelésből, mindenből. Persze így is lehetett élni, de az nem volt több, mint létezés: sokan vállalták ezt a sorsot, de ez nem volt más, mint passzív rezisztencia, aminek csak akkor lehet hatása, ha széleskörű és egységes. Ellenkező esetben minden látszat nélküli önsanyargatás, amibe aztán később sokan bele is fáradtak, látva az eredménytelenséget. Ismertem egy jó szakembert, aki sokáig kitartott, aztán az örökös mellőzöttséget megúnva végül is beadta a derekát és kérte felvételét a pártba. Nekem négyszemközt megmondta: senki sem kényszerítette erre a lépésre (sokan szívesen hivatkoznak arra: erőszak hatására léptek be a pártba...), saját elhatározásából tette, amit tett, mert jobb életre vágyott, elege volt a mellőzésekből és előbbre akart jutni. Emberileg teljesen érthető álláspont és méginkább az, ha meggondoljuk, hogy az otthoniak kilencvenkilenc százaléka meg volt győződve a kommunizmus véglegességéről. És hogy ez nem így lett, nem rajtuk múlott: mert a rendszert nem egyedül tartotta életben Rákosi és utóda Kádár, hanem azok a néma milliók, akik működteték az apró fogaskerekeket és üzemeltették a gépezetet. Ellenállás nélkül... Tulajdonképpen oly fölösleges vitatkoznom Beke Györggyel, hiszen úgysem tudjuk meggyőzni egymást. Ha én is személyeskedésre adnám a fejem (amivel ő vádol engem...), most azt mondanám: sajnálom őt, amiért olyan iz- zadságos buzgalommal próbálja "megmagyarázni a bizonyítványt" és igyekszik mentséget, igazolást keresni maga és mások múltbéli tetteire, cselekedeteire. És szánom őt azért is, mert nyilvánvaló, hogy kisebbségi érzéseit próbálja gorombasággal kompenzálni. Akik az elmúlt évtizedek alatt ilyen vagy olyan fokon együttműködtek a rendszerrel, azoknál ez a komplexum mind megfigyelhető. Ez afféle természetes védekező reflex, de — hogy Beke szavait idézzem - - azért én is megborzongtam, ahogy a negyvenéves elnyomatás okozta lelki torzulásokat nyomon követhettem gondolatmenetét olvasva. Ezek nyomait annakidején már hajdani otthoni életem során is felfedeztem sok "beilleszkedő" barátomnál, akikkel természetesen nem is tudtunk szót érteni. Miért tudnék most Beke Györggyel, ráadásul még hajlandóságot sem mutat a konszenzuskeresésre. Lehet, hogy ő nem olvasta, de a rendszerváltás hajnalán - több más, e témába vágó írás mellett - "Bizalom és megértés" címmel is publikáltam otthoni lapokban egy cikket, amivel az otthoniak és az emigráció közeledésének útját próbáltam egyengetni. A fogadtatás, a visszhangnélküliség kiábrándított és lehűtötte reményeimet. Mit mondjak? Nem sokkal ezt követően jelentette ki az emigráció által kezdetben oly nagy lelkesedéssel támogatott új kormány külügyminisztere, hogy az országnak nincs szüksége a nyugati magyarokra, mert azok jólétben dőzsöltek, míg mások otthon szenvedtek. Ki egyetemi katedrán, ki osztályvezetői székben, ki a pártközpontban... Hát kérem, így nem lehet! Legyen ezekben az urakban annyi önkritika, hogy levonják eddigi viselkedésük konzekvenciáit, ahelyett hogy megpróbáljanak bármit is belemagyarázni addigi magatartásukba. Ezt a "ha én nem vállaltam volna, vállalja más, aki sokkal rosszabb lett volna" mentegetőzést már ismerjük: a nyilas időkben éppúgy dívott, mint a Rákosi-terror idején, sőt még Kádár is ezzel a mottóval lett 1956 november 4-én a Moszkva-kinevezte bábkormány miniszterelnöke. Hogy mentse a menthetőt... S aztán futószalagon akasztatta fel a forradalmi szabadságharc hőseit. Talán akad, akinek "be lehet adni" ilyesmit mondjuk egy Marsról idecsöppent látogatónak --, de nem nekem. Beke György megállapítja cikkében, hogy én "jó két évtizede" élek emigrációban, amiből azt is könnyen kiszámíthatta volna, hogy legalább ennyit, de inkább többet kellett otthon töltenem a kommunizmus alatt. Igaz, abból a másik, több mint két évtizedből hét évig rácsok mögött tartottak (mert nekem már 1947-ben annyira elegem volt Rákosiék garázdálkodásából, hogy nem akartam velük megalkudni és összeütközésbe kerültem az ÁVÓ-val), de a szűkebb és a tágabb börtönben egyaránt gyűjtöttem egy s más tapasztalatot és megismertem mindazt, amire az akkori élet kényszerítette a magyar társadalmat. S azért jöttem el, azért vállaltam a szabad világ "félretaszítottságát", mert már nem bírtam tovább gyomorral. Beke György nekem semmi újat sem tud mondani azokról az időkről s arról sem, hogy kinek meddig kellett elmennie a megalkuvásban. A hazai kompromisszumok és a sors által minden kisebbségben élő magyarra rákényszerített szerepvállalás között vont párhuzam azonban erőltetett és sántít. Mert mások a túlélés feltételei a kisebbségi sorban és mások (voltak) az anyaországban, a hazában, ahol mindenki magyarul beszél és senkit sem akarnak szlovákká, románná vagy szerbbé tenni. Mélységesen tisztelem Beke György Erdélyben tanúsított helytállását és nem török pálcát Domokos Géza fölött sem, mert tisztséget vállalt a román kommunista pártban, de engedtessék meg nekem, hogy másképp tekintsek azokra a magyarországi írókra, akik - hogy mást ne említsek - nevüket adták a Rákosi születésnapját dicsőítő kötethez vagy 1957-ben (opportunizmusból, gyávaságból, ki tudja, miért?) aláírták a forradalmat elítélő írószövetségi nyilatkozatot. Tisztelet-becsület a kisebbségi magyar értelmiségiek "ahogy lehet" helytállásának, mert az anyaországi viszonyokhoz képest sokkal nehezebb helyzetben kellett (és kell ma is) őrizniük magyarságukat. Ám az otthoniak megalkuvását és gerinctelenségét hasonló érvekkel nem lehet mentegetni. Attól csak megundorodni lehetett. S az undor előbb-utóbb oda juttatta az embert, hogy elvágyott abból a légkörből, ahol mindenki megalázkodásra kényszerül. Ahol a politikailag megbélyegzetteknek csak két választásuk lehetett: vagy megtörnek vagy megszöknek. Irigylem Beke György tűrőképességét, bár nekem adatott volna meg annak csak egy tizede... Ami a Világszövetség szervezésével kapcsolatban tett észrevételeimet illeti, azokról Beke megállapítja, hogy azok "jó részét baráti vitában könnyű lenne megcáfolni", de- hát alighanem az is meddő vita lenne. Ismerem az ülések jegyzőkönyveit és hosszú feljegyzésem van a szabalytalansá-
