Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-01 / 3. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. március tői való sikeres menekülést jelentett ez és nem beszűkülést, aminek veszélye sokkal inkább fenyegette a horizontoktól megfosztott, eleve provincializmusra ítélt otthonmaradottakat. Akiknek tisztelet-becsület, mert a maradáshoz is bátorság és főleg áldozatvállalás kellett, talán még több is, mint az eljövéshez. No de ami a "félretaszítottságot" illeti, azon már tényleg csak mosolyogni lehet. Mert az nagyon valószínű, hogy amikor az Isten háta mögötti balkáni Rodostóban, a világ vérkeringéséből kirekesztett, helyhezkötött Mikes Kelemen körmölte leveleit nagynénikéjéhez, a félretaszí- tottság érzésével küzdött, de annak aligha lehetnek ilyen komplexumai, akit Amerikába vetett a sors és ráadásul még huszonharmadik éve él Washingtonban, ami azért mégsem Balmazújváros. Milyen alapon gondolja "félretaszítottnak" az emigrációt Beke György? Talán csak nem az otthoni marakodásokból, kakasviadalokból és kicsinyes pozícióharcokból való kényszerű kimaradásunkat véli annak, illetve ezekkel kapcsolatban céloz erre az általa elképzelt érzésre? Én nem tudom, más hogy van vele, de anyagi biztonságom és független egzisztenciám birtokában én még soha nem éreztem félretaszítottnak magam azért, mert nem vehetek részt a nyugati kultúrától negyvenöt éve elzárt, Ázsiába tóit, európai perspektíváiktól megfosztott és a demokratikus játékszabályokkal még igencsak hadilábon álló hazaiak vitáiban. Annál fontosabb dolgaim is vannak, mint hogy ezeket hiányoljam. Hát ennyit a lélekcsonkulásról és a félretaszí- tottságról. Ami ügye gyógyíthatatlan sértődöttség kútfor- rása. Itt nem tudom, mire gondol Beke György, de ha arra, hogy az emigráció en bloc azért érzi sértettnek (és mellőzöttnek) magát, mert a rendszerváltás után nemhogy hívó szót nem kapott, de akadtak felelős politikusok, akik kerek-perec kijelentették: nem tartanak igényt az emigránsok segítségére, illetve részvételére a hazai politikai életben, akkor nem jár messze az igazságtól. No de kérem, hogy kerül a csizma az asztalra? Itt most a Világszövetségről beszélünk, Bekét egy erről szóló cikkem ihlette írásra és én is csak erre összpontosítok. Minek ezt a témát összekeverni a nagypolitikával? Nekem és sok más, addig igencsak aktív emigránsnak, aki velem együtt távoltartotta magát a Világszövetségtől, bízvást módunk lett volna résztvenni a szervezet újjáalakításában és bekapcsolódni a munkájába, de valahogy nem fűlött hozzá a fogunk. Részben a még mindig hangadó "régiek" jelenléte, részben az újjászervezés előkészületei alatt tapasztalt egyes megkérdőjelezhető jelenségek miatt. Aggályaink, hogy az új szervezet - ha nem is olyan leplezetlenül otromba módon, mint az a múltban történt - (áttételesen) ezután is a kormánypolitikát fogja szolgálni, beigazolódtak. És ehhez nem volt kedvünk asszisztálni. De hadd szögezzem le újra: ha voltak is bizonyos előítéleteink és fenntartásaink a Világszövetséggel szemben, sértődöttségre e téren semmi okunk sem lehetett. És még egy: azzal, hogy Beke Györgynek a negyven évig fasisztának és hazaárulónak becsmérelt nyugati emigrációval kapcsolatosan épp a "félretaszítottság" kifejezés jut az eszébe, freudi alapon arra enged következtetni, hogy számára és hasonló gondolkodású világszövetségi kollégái számára velünk kapcsolatban ez a megoldás lett volna a legrokonszenvesebb és talán a legkézenfekvőbb is. Gondosan újraolvastam azt az írásomat, amire Beke György válaszul szánta "Bűn és kötelesség" című filippikáját (csak tudnám, mely bűnökre és milyen kötelességekre utal ez a cím?...), de még csak nyomát sem leltem annak, hogy valahol félretaszítottságról panaszkodtam volna, illetve hogy ilyen érzéseket tulajdoníthatott volna nekem a figyelmes olvasó. Hogy Bekének ez a szó "ugrott be", az elszólásként is felfogható... Ami pedig a sértődöttséget illeti, az sokkal inkább a békéi sorok mögül kandikál ki, mint az én Világszövetségről szóló töprengésemre lenne jellemző. Amikor elmondja, hogy a tavalyi világtalálkozó előkészítése idején tapasztalta meghökkenve, hogy - idézem - "némely nyugati magyar emigráns csoportok kizárólag önmagukat hajlandók elfogadni a negyvenöt esztendős nemzeti ellenállás bajnokaiként; sejtetni engedték, hogy szerintük az itthon maradtak kisebb vagy nagyobb mértékben mind kollaborán- sok voltak". Nos ez egyrészt nem igaz, mert az emigráció sohasem tört pálcát sommásan az otthonmaradatottak fölött (milyen jogon is tette volna?) és ennek gondolata nyilván csak olyanokban merült föl, akiknek a lelkiismerete nem tiszta és a múltjukban takargatnivalójuk volt, másrészről viszont aki 1948. a gyalázatos "fordulat éve” után egyetlen napot is töltött otthon, az nagyon is jól tudja, hogy l./az otthoni élet kisebb-nagyobb megalkuvások sorozatából állt és 2./ egészen a nyolcvanas évek elejéig, a gorbacsovi éra kezdetéig nem lehetett beszélni semmiféle "nemzeti ellenállásról". Hacsak Beke György azt nem minősíti annak, hogy akadt kényszerrel (?) beszervezett párttag, aki a pártszemináriumon aludt, vagy fügét mutatott a párttitkár háta mögött, esetleg otthon, csukott ajtók mögött úgy vélekedett szűk családi körben: ejnye-ejnye, ebből még baj lesz! Megkockáztatom az állítást noha tudom, sokaknak nem fog tetszeni: ha a Szovjetunió gazdaságilag nem rokkan bele az Amerika által rákényszerített fegyverkezési versenybe és Gorbacsov nem kénytelen engedményeket tenni, a vazallus-országokban még ma is ugyanúgy a kommunizmus "virágoznék", mint ahogy virágzott négy évtizeden át. Ennyit a hazai ellenállásról. A tehetséges, de gerincesnek éppen nem mondható újságíróból, Boldizsár Ivánból kívánkozott ki 1956 őszén az őszinte szó egy kis baráti társaságban: -- Ha tudnátok, mit kellett nyalni és nyelni ezalatt a nyolc év alatt! Aztán hozzátette: - Bizony esténként néha nehezen tudtam megállni, hogy amikor a tükörbe néztem, szemen ne köpjem magam... Nem mindenki volt Boldizsár Iván és nem mindenkinek kellett annyira megalkudnia, hogy az önbecsülését is elveszítse, de ilyen vagy olyan szinten élni mindenkinek kellett s az szükségképpen mindennapos megalkuvások sorozatával járt. Mert ez a diktatúrák természetéből következik, még akkor is, ha Kádár már módosította a Rákosi-féle "aki nincs velünk, az ellenünk van” tételt és aki
