Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-01 / 3. szám
1993. március AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 STIRLING GYÖRGY VISZONTVÁLASZ BEKE GYÖRGYNEK A WASHINGTONI RODOSTÓ FÉLRETASZÍTOTTSÁGÁBÓL Hogy ne nyújtsam hosszúra a bevezetést, rögtön a tárgyra térek. Lapunk 1992. novemberi számában "Kié a Magyarok Világszövetsége?" címmel cikket írtam, melyben véleményt nyilvánítottam a világmagyarság összefogására még a Horthy-korszakban alakult, a kommunizmus éveiben gyászosan (le-)szerepelt s most újjászervezett MVSZ-ről, illetve a pár nappal azelőtt lezajlott budapesti vezetőségválasztásról. Személyesen ugyan nem tudtam résztvenni ezen az eseményen, de jelenvoltak elbeszéléseiből, jegyzőkönyvekből, feljegyzésekből és lapokban megjelent beszámolókból többé-kevésbé pontos képet alkothattam magamnak az ott történtekről. Így « mint külföldön élő, tehát az ügyben érdekelt magyar — feljogosítva éreztem magam, hogy hozzászóljak a történtekhez és néhány javaslattal éljek. A leírtak -- mint azt a cikk megjelenése után hallott hangokból megállapíthattam - emigráns társaim részéről jó fogadtatásra találtak. Nem úgy bizonyos otthoni körökben. Ezek véleményét ismertem meg a minap, amikor Budapestről meghozta a posta a Magyarok Világszövetsége VILÁGSZÖVETSÉG című hivatalos lapját s abban egy cikket bizonyos Beke György tollából, " Bűn és kötelesség" címmel. Amiben olyan bűnöket olvas rám a bukott rendszer publicisztikájának stílusában, hogy kötelességem azokra válaszolni. Egyébként amikor először átfutottam az írást, megdörzsöltem a szemem és önkéntelenül a naptárra pillantottam: az Úr hányadik esztendejét is írjuk? A hetvenes években járunk, vagy esetleg még hatvanasokban? Mert akkor volt szokás az emigránsokat (érvek híján) lelki betegeknek titulálni és egyéb becsmérlő jelzőkkel illetni. Aminek csak egy célja volt: argumentum ad hominem vádakkal lebunkózni és lejáratni az emigrációt. Nos az általam nem ismert, de munkássága alapján nagyrabecsült Beke György ezek nyomdokán halad. Viszolygok tőle, hogy szószerint idézzem nekem adresszált sorait, amelyek nem rám, hanem írójára vetnek rossz fényt, de nem térhetek ki előle. A továbbiak megértéséhez ugyanis feltétlenül szükséges ismertetni azokat. Beke György - miután megállapítja rólam: két évtizede élek emigrációban — "megborzong attól", hogy a "száműzetés milyen lélekcsonkulásra vezethet, a félretaszí- tottság érzése milyen gyógyíthatatlan sértődöttséget okozhat." Hangok a múltból! Az önkéntelenül adódó párhuzam kedvéért összevetem ezeket az "érveket" a KRITIKA című hazai folyóirat 1977 októberi számában megjelent írással, amelynek szerzője ugyancsak a Magyarok Világszövetsége ügyében publikált egyik akkori cikkem miatt vont felelősségre és húzott deresre. Hasonlóan válogatott jelzők kíséretében, hasonló stílusban, mint most Beke György, holmi lelki elferdüléssel, vaksággal, rosszindulattal vádolva. Csupán azért, mert rá mertem világítani arra, hogy az (akkori) Magyarok Világszövetsége a pártállam szolgálatában állt és leányvállalata, az Anyanyelvi Konferencia nem volt más, mint trójai faló. Ennek ma már több mint tizenöt éve és ha jól megnézem, az utolsó években minden akkori állításomat igazolták azok a megnyilatkozások, amelyek világszövetségi berkekből hangzottak el és elismerték, hogy a szervezet a párt meghosszabbított karjaként működött, célja pedig az emigráció szétverése, infiltrálása volt. Csodálom, hogy Beke György ezek közül a beismerő vallomások közül egyet sem hallott és olyan gúnyos felhanggal idézi mostani cikkében az én trójai faló hasonlatomat, meg az ÁVO (akaratlan) kiszolgálására vonatkozó célzásaimat, mintha az azóta eltelt évek nem megerősítették, hanem megcáfolták volna akkori állításaimat. Nem kell lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy az ember megsejtse: ha Beke György ilyen ingerülten reagál a régi Világszövetséget leleplező állításaimra, akkor nyilván találva érzi magát és amikor még ma is védi az akkori Benczur-utcai kompániát, tulajdonképpen "hazabeszél" és saját akkori magatartására is mentséget keres, illetve utólag gyárt tetszetős elméletet nemzetmentésről, fenkölt célokról. Nos nyilván azért, mert ő is nevét adta a Világszövetség akkori működéséhez s az ő jelzőihez képest igazán szelíd célzásaimat magára vette. A különbség csak az, hogy ezelőtt 10-15 évvel még nyílt háború folyt a barrikád (vasfüggöny) két oldalán álló nemzeti emigráció és a hazai hatalom hivatalosai között. Azóta ezek a barrikádok leomlottak, de Beke György sajnos még ma is ugyanabból a szótárból dolgozik, amit a kádári időkben használtak a hazai közírók. Amivel önmagát minősíti. A békesség kedvéért nem kívánok vele versenyre kelni, hogy ki tud gorombább jelzőkkel és lelki aberrációkra utaló célzásokkal kirukkolni, csak nagyon szelíden megkérdem tőle: mire alapítja "lélekcsonkulásra" és "félretaszítottságra", illetve "gyógyíthatatlan sértődöttségre" vonatkozó megállapításait? Téves már a kiindulási pont is, mindennek a "száműzetés" állapotából való eredeztetése. Elképzelhető, hogy egy kényszer-száműzetés okozhat lelki bajokat, de aki önként vállalja a száműzetést (márpedig az emigráció túlnyomó többsége önként vállalta azt, pontosan azért, hogy elkerülje a lélekcsonkulásnak az otthoni diktatúrában fenyegető veszélyét és teljes lélekkel tehesse, amit kötelességének érez), annak felszabadulást s a kötöttségek-
