Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-02-01 / 2. szám
1993. február AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 5 bér gondolkodásmódja és jelleme döntően az iskolaévekben alakul ki s később már alig változik. Mindenki magáról tudja, hogy így van, ezen nehéz lenne vitatkozni. Sajnos, hogy így van, mert ez azt jelenti, hogy jónéhány, a kommunizmus alatt nevelkedett korosztályt le kell írnunk. Ezért az új generációk nevelése ma a legfontosabb feladat. Ezzel Varga László is egyetért, megemlítvén, hogy a Kereszténydemokrata Párt is súlyt helyez erre és megvan a maga oktatási programja, amelyből már most is igyekszik megvalósítani különböző tanfolyamok rendezése, továbbképzés formájában azt, amire lehetőség nyílik. Ha már a pártról került szó, még arról teszek fel kapásból néhány kérdést. Például olyan körből, hogy jól halad-e az országos szervezés, van-e érdeklődés a keresztényszocialista gondolat iránt és mire számít a párt a 94-es választásokon? Varga László, aki maga már közel kétszáz vidéki gyűlést vezetett le és jól ismeri az ország népének hangulatát, igen bizakodóan nyilatkozik: a szervezetek száma 1990-hez képest megháromszorozódott, a párt gyűlései látogatottak, sok az érdeklődő, aki rokonszenvezik a párt eszméivel. Hogy a 94-es választás mit hoz? A kereszténydemokraták megduplázzák szavazataikat, de a jelenlegi koalíció aligha fog többséget kapni. A további kormányzáshoz majd létre kell hozni egy másik koalíciót, amelynek valószínűleg lesznek új tagjai s a kérdés csak az, melyik lesz a relatíve legtöbb szavazatot szerzett párt, amelyiknek majd módjában áll megválasztani partnereit. Végül arra a kérdésünkre, mit szól ahhoz, hogy a kormány kevés kivételtől eltekintve nem veszi igénybe az emigánsok közreműködését, azt válaszolja, neki is a véleménye, hogy például diplomáciai vonalon, külügyi szolgálatban sokkal több volt emigránsra lenne szüksége az országnak. Amikor befejezésül még azt kérdezem tőle: mennyire tudott 40 év után újra beilleszkedni a hazai viszonyok közé, azt feleli: nagyon könnyen. Úgy, mintha közben el sem telt volna az a bizonyos négy évtized... — Amit most csinálok, az az életem - teszi hozzá és bevallom, kicsit irigylem ezért. De nem sajnálom tőle a sikereket, mert ha valaki az emigrációban jogot formálhatott azokra, akkor az Varga László. Aki a magyar ügy szolgálatára tette fel egész életét és félévszázada soha nem tagadta meg elveit. A sors e földi létben ritkán jutalmazza ezeket az erényeket. Varga László egyike a kevés kivételeknek. És nem is érdemtelenül. DONI MEMENTO AZ 50. ÉVFORDULÓRA 1943. január 12 - gyászos emléket jelentő dátum. AII. világháborúban a Donnál hősi halált halt honvédeink e napon és az ezt követő hetekben kétezer kilométerre otthonuktól, a hazáért áldozták életüket, miközben parancsot teljesítettek. Magyar katona soha nem harcolt még olyan nehéz, mostoha körülmények között, mint a 2. magyar hadsereg a Don-menti téli csatában. Százhúszezren soha többé nem tértek vissza. Százhúszezer esett el, tűnt semmivé, vagy hadifogságba hurcolták. Idegen földben, névtelenül porladtak el, fejfa sem jelzi sírjukat. 1943 január 12 - a kényszerű hallgatás hosszú évtizedei után, ma elmondhatjuk már, hogy ez a dátum, s vele a doni hőseinkre való emlékezés megérdemelt, méltó helyet kap nemzetünk történelmében. "Don-kanyar" - egy fogalom, amely így él a Don poklát túlélők tudatában, és így vésődik be az új nemzedékbe is. A "túlélők", s velük az elhaltak özvegyei, gyermekei évről-évre emlékeztetnek. Zarándokcsoportok látogatnak kegyelet jeléül a Donhoz s helyezik el a kopjafákat emlékeztetőül az ott némán szunnyadókra. A szülőhazában pedig az 50. év fordulóján egyre több és több hősi emlékmű emelkedik kifejezéséül annak, hogy a nemzet nem felejti hős katonáit. Magam is, mint a "túlélők" egyike, ennyit kívántam elmondani, remélve, hogy az Önök lapján keresztül az emigráció sem marad némán, és most már karöltve az otthonnal kegyelettel emlékezik. Honfitársi üdvözlettel: Takács Lajos ZAS LÓRÁNT: GONDOLJ ARRA (Halotti beszéd - a "kirekesztők" margójára) Gondolj arra, hogy ez az utolsó vers, ez az utolsó dárda. Méregpohár, kötél, pallos kirakva már és megtalál ma. Leszel halott, összezárt szájív, meg-nem-ráncosodott homlok, aki megölt, misére jár, felnyitotta a poklot. Sírhantjaidra céda lép, sírköved cirádáján másképp idéznek, más képét festi a fáma. Arcodról két szem néz, a jobb, a bal, és ki tudja merre fú a szél, milyen határra. Lettél kurucból labanccá vedlett bőr, vagy féreg. Hittak magyarnak. Kimostak, összemostak, felráztak, összeráztak. Neveznek vigécnek. Pedig te voltál gőgösen, magadra hagyva, harcos. Csillagős, táltos, paprendű, mágus. A harc most más és máshitű az Isten. Lélegzetedből seprű száll és seprűzni fog, aki melletted mégis ellenedre tesz és mésszel hint el. Vagy a halott, a kérges, villámütötte, tégely. Évgyűrű, kazal, eke, járomvas, szekerce. Nyughass, a holtak moccanása métely. Mert tudd meg, hogy az akácok, ott túl a parton az a nád, szíved körül a kétely temetnek el és a harangok háromszor búcsusztatnak. A sírodban hát férj el.
