Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-02-01 / 2. szám
1993. február AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3- Ha már itt tartunk - vetem közbe mi a véleményed a múltban elkövetett bűnök tetteseinek felelősség- revonásáról?- Hogy 1956-ban háború volt, azon nem is lehet vitatkozni, mert tudni kell, hogy (ellentétben a kommunisták beállításával) a Varsói Szerződés nem adott jogot a Szovjetnek arra, hogy beavatkozzék a magyar belügyekbe és hederejével leverje a forradalmat. így jogos a háborús bűnökért való felelősségrevonás, amiről most fekszik egy törvény a parlament előtt. Ennek nem szabad itt megállnia, hiszen úgysem érintene sok embert, de azokat felelősségre kell vonni. Ezzel kapcsolatban én már régen javasoltam és még ma sem késő, hogy fel kell állítani minden városban egy vizsgálóbizottságot, amelyik nem indít senki ellen eljárást, csak összeírja azt a párszáz embert, akik ellen bejelentés érkezett s akik főbenjáró bűnöket követtek el embertársaik ellen. Nem kellene ítélet sem, elég lenne csak a megbélyegzés, a nevek nyilvánosságra hozatala is. A magyar nép nem bosszúálló és egy ilyen erkölcsi kipellengérezés, ami még mindig aktuális, teljesen kielégítette volna. Ennek elmaradása is hozzájárul a közhangulat romlásához. És nemcsak a kormány gyengeségét árulja el, de az emberekben felkelti a gyanút, hogy a háttérben valamilyen megegyezés történt. Amikor az alkotmánybíróság elvetette az első errevonatkozó törvényjavaslatot, nagyon rossz határozatot hozott, mert a bűnök elévülése csak akkor kezdődhet, amikor érvényesíteni lehet a jogot. De évtizedeken át nem lehetett. Az emberek igazságérzetével ellenkezik, hogy például egy Péter Gábor bántatlanul élhet otthon és még csak meg sem kérdezi senki, hogy amit csinált, miért csinálta. Legalább mondja el, ami történt és érezzen annyi szorongást, amennyit tízezreknek okozott. Mint régi országgyűlési képviselőnek, mi a véleményed a parlament munkájáról, amivel sokan nincsenek megelégedve? - vetjük közbe. A parlament működésének kerékkötője az, hogy a legtöbb döntéshez kétharmados többségre van szükség, például olyan esetekben is, mint a TV és a Rádió elnökének leváltása. Ebben még a kerekasztal megbeszélések idején állapodtak meg a pártok, ami helyes sorsdöntő kérdések esetében, mint amikor mondjuk egy háború vagy alkotmánymódosítás ügyében kell határozni. De kisebb jelentőségű ügyekben ez csak akadályozza a munkát. New York-i előadására visszatérve Varga László még elmondta, hogy beszámolója után számos kérdésre kellett válaszolnia, többek közt a Csurka- és a Lantosügyről akarták sokan hallani a véleményét. Kifejtette, hogy Lantos akcióját teljesen fölöslegesnek és károsnak tartotta. Lantos eddig sokat tett a magyarságért, de ezzel mindent elrontott. A Csurka dolgozat valóban magyar belügy, amit otthon kell elintézni. Lantos kongresszusi felszólalása olyan volt, mintha ő most hazamenvén tanulmányt készítene az amerikai antiszemitizmusról, aminek létezését nem lehet tagadni. A magyar társadalom közérzetét negatívan befolyásoló egyik kérdésről, a felelősségrevonás elmaradásáról már beszéltünk, most a másik neuralgikus pontra, a kárpótlás kérdésére terelem a szót. Mi a véleménye Varga Lászlónak, a gyakorló jogásznak a kárpótlási törvény hiányosságairól és a végrehajtásban mutatkozó anomáliákról, amelyek miatt sokan azzal vádolják a kormányt, hogy az orgazda szerepére vállalkozik?- A kárpótlás igazságos rendezése szinte megoldhatatlan feladat. Mert például hogyan lehet kárpótolni az elvesztett évekért és a rengeteg szenvedésért azt a Matheo- vits Ferencet, aki összesen több mint 19 évet töltött börtönben, mindenét elvették és egészen a legutóbbi időkig egy albérletben kellett meghúznia magát? Amikor még ezelőtt pár esztendővel elment a nyugdíjintézethez, hogy nyugdíja rendezését kérje, azt a választ kapta, hogy nem tudnak rajta segíteni, mert 19 és fél évig nem dolgozott... Tudomásul kell venni, hogy jó kárpótlási törvény nincs, csak rossz, rosszabb és még rosszabb. A kormány a lehetőségek határáig mindent megtesz, hogy legalább részben kárpótlást nyújtson azoknak, akiket az elmúlt évtizedekben sérelem ért, de ez gyakorlatilag megvalósíthatatlan.- A magyar kormány többet már nem tud vállalni. Ráadásul itt van most a menekültügy. Majdnem százezer menekültről kell gondoskodnia az országnak már hónapok óta, ami nagy megterhelést jelent. Nemrégen jártam a nagyatádi menekülttáborban, ahol meggyőződtem arról, hogy a menekültekről valóban európai nívón történik gondoskodás. Visszaemlékeztem azokra a helyekre, ahol nekünk kellett tölteni az átmeneti időt a Nyugatra érkezéskor s bizony azokhoz képest Nagyatád valóságos szanatóriumnak tűnt számomra. Ha már a menekülésről került szó, hadd kérdezzem meg, hogy emigráns múltadat soha nem hányták-e a szemedre, mióta otthon vagy?- Volt rá eset, nem is egyszer. De amikor ezt szóbahozza valaki és arra céloz, hogy hja maga is elmenekült, tőlem mindig megkapja a megfelelő választ. Először is én nem menekültem el senki és semmi elől, csak éppen nem akartam megvárni, amíg a körülmények folytán olyan helyzetbe kerülök, hogy a barátaimnak kárt okozhatok vagy felhasználnak ellenük. A későbbi események igazolták érzéseimet, mert Mindszenty Józsefet, ezt a márványkemény jellemű férfit is sikerült gyógyszerekkel és más módszerekkel úgy megtörniök a kommunistáknak, hogy egy dadogó, akaratnélküli emberi roncsot csináltak belőle. Ezt nem akartam bevárni, de nem menekültem el a magyar ügyek elől, sőt csak azután tudtam igazán képviselni azokat. Nemrégen is megkérdeztem valakit, aki szóbahozta a nyugaton töltött évtizedeimet, hogy ő vajon ezalatt az idő alatt hány beadványt írt az ENSZ-hez Magyarország szovjet megszállása ügyében és hányszor követelte az orosz csapatok kivonását? Az illető méltatlankodva mondta, hogy hiszen ez öngyilkosság lett volna! Na lássa, feleltem neki, mi odakint minden alkalommal, minden évfordulókor megtettük ezt, mert ez volt dolgunk. Vajon mi volt a hasznosabb, amit ők tettek vagy amit mi tettünk a szabad világban? És felelevenítettem, amikor 1966-ban nemzetközi tiltakozó akciót szerveztem a Jogászszövetségen keresztül az ellen, hogy a Kádár-kormány kiskorú ötvenhatos szabadságharcosokat ítélt halálra
