Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-10-01 / 10. szám
1993. október AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 VIGYÁZÓ SZEMÜNKET... Folytatás az 1. oldalról lan átmentése sikerült-e annak a lassan kihaláó nemzedéknek, amelynek tagjai még rendelkeznek személyes benyomásokkal azokról a 37 év előtti időkről? Fájdalom, úgy érzem, messze nem annyira, mint arra szükség lenne, szükség lett volna. Ötvenhat emléke napjainkra erősen megkopott, ideáljai ma már nem dobogtatják meg a fiatalok szívét, ahogy gyorsabban vert a mi szívünk, amikor annakidején a 48-as szabadságharcról olvastunk. Ki a hibás ebben? Elsősorban persze mi, de súlyos mulasztás terheli a kommunista diktatúra alól felszabadult magyarság szellemi elitjét, az ország mai politikai vezetőit is, mert nem helyezték kellően előtérbe Ötvenhat eszméit akkor, amikor a rendszerváltás után új alapokra kellett felépíteni az új magyar életet. Habár a szó csengése nem a legjobb, ideológiai alapokra gondolok itt, amelyek nélkül kimondva- kimondatlanul egyetlen rendszer sem létezhet és nem találhat utat a nemzet jövőjét hordozó ifjabb generációk leikéhez. Igen, ideológiai tartalomra gondolok, amelyet tálcán kínált 1956, csak ki kellett volna nyúlni érte. De a sorsforduló évében, 1989-ben nem éltek a lehetőséggel azok, akiknek ez feladatuk lett volna. Pedig oly könnyű lett volna korszerűvé, időszerűvé tenni Ötvenhatot és napjaink vezércsillagává tenni. Az erre hivatottak ezt elmulasztották, pedig a politikai emigráció 33 éven keresztül ennek a gondolatnak élt és ehhez készítette elő a talajt. A mulasztás végzetes és szinte helyrehozhatatlan: következményei a szemünk előtt játszódnak, előrevetítvén egy közelgő tragédia körvonalait. Egy olyan nemzetietlen korszak eljövetelének esélyeit, ami a Károlyi Mihályok és a Jászi Oszkárok idejét hozhatja visz- sza és a nemzeti gondolat halálát jelentheti. E folyamat ellen egyetlen védekezés lett volna: visszanyúlni Ötvenhathoz s abból meríteni erőt, bíztatást, nemzeti érzést. Mint valami tiszta forrásból. Mert 56 szelleme alkalmas lett volna arra, hogy felvértezzük vele ifjúságunkat. De ez nem történt meg. Vajon miért idegenkedik a mai rendszer 1956-tól s annak kérlelehetetlen igazságától, amikor pedig ez lett volna az egyetlen szellemi bázis, amire uralmát építhette s amivel hatalmát megerősíthette volna? Azt hiszem, ennek lélektani okai vannak. Az 1956 óta eltelt 37 év, a "puha diktatúra" langyossága kilúgozta a magyar népből azokat az erényeket, amelyek képessé tették a forradalom véghezviteléhez. 1956 megkeményítette a gerinceket, nyílt szembenállást és a múlttal való teljes leszámolást kívánt. Ezzel szemben az azóta eltelt évtizedek a kis megalkuvások, a tétlen kivárás, a kényelmes kompromisszumok és a kifizetődő alkalmazkodás korszaka volt, ami merőben ellenkezett 56 szellemiségével. A harmincvalahány év passzív túlélésére kárhoztatott magyarság számára idegenné vált 56 mentalitása: aki évtizedeken át csak a fal mellett mert osonni, behúzott nyakkal, attól távolesik annak a pesti srácnak a képe, aki egy szál benzíncsüveggel a kezében neki mert rohanni a Nagykörúton dübörgő szovjet tanknak. Hogyan is lehetne kívánni egy évtizedeken át beleilleszkedéshez szokott, a meghunyászkodáshoz szokott felnőtt konformista értelmiségitől, vagy egy kommunista családban felcseperedett mai fideszestől, hogy megértse és követendőnek tekintse egy ötvenhatos szabadságharcos Sztálin-szobrot ledöntő lelkesedését és elkeseredését, amivel sz.embeszállt az egész orosz hadsereggel? Mondhat-e valamit Ötvenhat szent megszállottsága azoknak, akik harmincvalahány évig csak alkalmazkodni tudtak, mást nem. Hogyan lehetne az áldozatvállalás tiszteletét várni azoktól a generációktól, amelyek olyan légkörben nevelkedtek és nőttek föl, ahol a "tájba illeszkedés" volt a boldogulás legfőbb követelménye és ahol a környezethez való idomulást tartotta erénynek a lapító s ugyanakkor kis engedményekkel lekenyerezett társadalom? Ezt látta otthon, ezt hallotta a szüleitől, a környezetétől. Az kisdobos-, az úttörő- és a KISZ-környezetben felnőtt, a langyos kádári konszolidáció kényelméhez és biztonságához szokott fiatalság érthetően fanyalogva figyelt oda, amikor az 56-os pesti srácok önfeláldozásáról hallott és nem tudott mit kezdeni egy olyan, számára értelmetlennek tűnő felkelés emlékével, ami után más nem maradt, mint egy rombadőlt város és egy megfélemlített társadalom. Ezekből a generációkból kerültek ki a mai vezető garnitúra tagjai, a mostani "establishment" politikusai. Ugyan mit várhatunk tőlük? Aki megtalálta helyét az előző rendszerben, aki rendelkezett azokkal a képességekkel, amelyek önmagával való meghasonlás nélkül lehetővé tették számára, hogy magasabb értelmiségi szinten beleilleszkedjék a kommunista társadalomba - márpedig a mai vezetés minden egyes tagja ilyen körből jött —, attól nem várhatjuk azt, hogy megértse 56-ot. Vagy hogy politikai programjává tegye Ötvenhat ideáljait. Ünnepi akalmakkor beszél róla, mond néhány szép szólamot, aztán amikor lelép a szónoki emelvényről, már el is felejti az egészet. Folytatja azt, amit harmincvalahány éven át gyakorolt: hogy még álmában se gondoljon 56-ra, mert abból baj lehet és netán derékba törik szépen induló főszerkesztői, egyetemi tanári, bírói, múzeumigazgatói, vendéglátóipari vagy mit tudom én milyen karrierje. Ilyen emberektől hiába várnánk, hogy politikájuk alapjává tegyék 56 eszméit. Ezért szürkül el fokozatosan a forradalom emléke és válik üres formasággá a rá való emlékezés. S ezért nem következett be a rendszerváltozáskor az, amiben sokan bíztunk és az emigrációban évtizedeken át előkészíteni igyekeztünk: hogy egy rendszerváltozás után a magyar politika menjen vissza 56-ig és onnét gyökerezhesse magát. És az. emigráció, amely - szemben a rendszer véglegességére berendezkedett otthoniakkal - ebben a szellemben dolgozott mindvégig. Úgy látszik, hiába... ...Ahogy a múltról beszélek, ahogy otthoni tapasztalataimat és az emigrációban töltött évek emlékeit igyekszem feleleveníteni, úgy merül föl egyre több kép az. 56 utáni időkből és életemnek a Hazától távol töltött szakaszából. A filmkockák peregnek és némelyik olyan éles. mintha tegnap lett volna...Igen, mintha csak tegnap nyílt
