Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1993-09-01 / 9. szám

8

AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ

1993. szeptember

EMBER A KANNIBÁLOK KÖZT

(Gondolatok egy könyv kapcsán)

Ez az ember pedig Fekete Gyula volna. Akit utolért a próféták örök sorsa: saját hazájában vajmi kevesen tartják őt annak. Pedig próféta ő, a legnagyobbak közül való. Ha rajtam múlna, bizonyosan őt választanám meg a köztársaság elnökévé. Vagy legalább a parlamentben képviselői hellyel jutalmaznám, s szívem szerint vétójogot biztosítanék számára bármely törvény megalkotásánál. De félre a tréfával! Úgy hiszem, kevés ember tett annyit vesztébe rohanó nemzetünkért, mint éppen ő, Több mint harminc éve rendületlenül mondja a magáét, nem törődve elhallgatással, gúnyolódással, fenyegetésekkel. S mégis, szava pusztába kiáltott szó maradt. Nem sikerült a nemzetet fölráznia, jövőjéért felelősségére ráébresztenie, de eleresztették fülük mellett intő szavát politikusaink is. Népünk tovább fogyatkozik, leleményességünk az önpusztítás különböző módozataiban határtalan, s ha így megy tovább, a nemzethalál lassan belátható közelségbe kerül.

Legújabb könyve - a Véreim, magyar kannibálok - alig váltott ki valamilyen visszhangot. Nem vitatták, alig cáfolták, rajongó olvasói se nagyon adtak hírt magukról. Pedig az iskolákban kellene ezt a könyvet osztogatni, minden magyar családnak egy-egy példányt belőle juttatni. Hátha még nem késő? Hátha rádöbbennének sokan, hogy a magyarság lélekszámának rohamos apadása valóban az első számú nemzeti sorskérdés, amelyhez képest médiaügy, privatizáció, Bős-Nagymaros jelentéktelen, aprócska ügyek? Lehet döbbenet és elkeseredés nélkül olvasni fogyatkozásunk rémes adatait? 1981 óta évente közel 40 ezer fővel csökken az ország népessége, mert 1958 óta kevesebb az utánpótlás a kívánatosnál. Demográfiai előrejelzések szerint 2010-től kezdve a fogyás elérheti az évi 50 ezret.

Fekete Gyula nem marad adós könyvében a pusztulás okainak felsorakoztatásával. Terítékre kerül itt a lakáshelyzettől kezdve a Kádár-kor körmönfont anya- és gyermekellenes propagandáján és gazdaságpolitikáján át a járványként terjedő fogyasztói, kannibál életszemléletig szinte minden átokként ránk nehezedő probléma. Az író 162 okát adja a számszerű fogyatkozásnak, s mindezt végigolvasva igazán csak azon kell csodálkoznunk, hogy egyáltalán itt vagyunk még az ősi földön.

De bármilyen bűnös is nemzetünk pusztulásában a Kádár-korszak felelőtlen családellenes propagandája, a gazdasági nehézségek, az Euró- pa-szerte tort ülő fogyasztói szemlélet, s az okok felsorolását folytathatnám - de most, a rendszerváltozás után a felelősséget nem háríthatjuk el magunktól! A nemzeti erőknek megmaradásunk kérdését a politikai élet homlokterébe kell állítani, s megoldási javaslatai tömegével kell bombázni a törvényhozást. Ezt kötelességünk megtenni, minden gáncsoskodás ellenére, mert ha elmulasztjuk, a történelem ítéletét nem kerülhetjük el. Sajnos azok sem, akik ... „megpróbáltak tisztességgel élni, de nem szerveződtek olyan táborrá, amely képes megszabni az események irányát". (Fekete Gyula) A szabad szólás nyújtotta összes lehetőséget kihasználva meg kell értetni az emberekkel: áldozatokat kell hoznunk megmaradásunk, jövőnk érdekében. S itt nem csupán a gyermekvállalási kedv serkentésére gondolok, hanem arra is, hogy fel kell hagynunk jövőnk felzabálá- sával az oktatás, az egészségügy és a környezet- védelem területén is. Bármily csábító, főként egy újjáválasztásra törekvő kormány számára, de nem folytatható a jövő folyamatos kirablása a jelen érdekében.

Mert lét és nemlét határmezsgyéjén tántorgunk immár. A mai fiatal nemzedékek, de persze az idősebbek is, saját bőrükön nap mint nap érzékelhetik: az eltékozolt múlt már napjainkban benyújtja a számlát. Éppen ezért a ma magyarjainak a múltban bűnösen felélt anyagi és szellemi javak pótlásáról is gondoskodni kell. Mindez nem kevés erőfeszítéssel, anyagi áldozattal, fáradozással jár; tudomásul kell vennünk, hogy vagy a megmaradás mellett szavazunk, s akkor nyugati jólétről a ma élő nemzedékek nem nagyon álmodozhatnak, vagy pedig mindent a mának - s utánunk az özönvíz.

De mozgósíthatók az emberek manapság erre a nagy feladatra? Vállalkoznának-e honfitársaink, ismét csak a jövő érdekében, újabb és újabb áldozatokra? Akkor, amikor a mozgósítás szótól is mindenkinek borsódzik a háta, a kommunizmus hamvába holt utópiájáért hozott nem csekély áldozatok után pedig az emberek szeretnének most már tényleg jól élni? Éppen ezért lemondást és erőfeszítést a nemzet érdekében csakis azoktól kérhetünk, akik szívükbe zárták Kölcsey halhatatlan sorait: „A haza minden előtt." Tehát csak azok a honfitársaink fogják a ma érdekeit a jövő oltárán feláldozni, s csak azok fognak a Fekete Gyula által oly megrázóan leírt modern kannibalizmussal szembefordulni, akik lelkűkben igaz magyarok.

S itt van a nemzeti kérdésről folytatott vita igazi jelentősége. Ezért kell a nemzeti érzés tüzét élesztgetni az ifjú lelkekben, s ezért kell győzködni az illúzióvesztett, megfáradt felnőtteket is Kölcsey igazáról: „... minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van". /Hunnia/ Zábori László