Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-07-01 / 7-8. szám
1993. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 17 AZ UKRAN-MAGYAR PAKTUM 2. cikkely "A Szerződő Felek az Egyesült Nemzetek Alapokmányában és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet dokumentumaiban vállalt kötelezettségeikkel összhangban a közöttük esetleg felmerülő vitákat kizárólag békés eszközökkel oldják meg. Soha, semmilyen körülmények között nem alkalmazzák egymással szemben elsőként fegyveres erőiket. A Felek tiszteletben tartják egymás területi épségét és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük." * Lchet-e, szabad-e egy megkötött, ratifikált államközi szerződés várható következményeinek megvilágítására kísérletet tenni, ha nem ismerjük annak teljes szövegét? A kérdés ily módon való fölvetése aligha helytálló, több okból. Tény, hogy a szerződés 2. cikkelye második bekezdésének záró félmondata a magyarországi parlamentben kirobbant vitával egyidőben átment a köztudatba, éspedig a sajtó, a rádió és a televízió révén; a vitatott félmondatot, melyben a szerződő felek kijelentik, egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük, a kárpátaljai magyarok is ismerik; mi több, tisztában vannak azzal, hogy ez mit jelenthet számukra: Magyarország egyszer s mindenkorra elveti Kárpátalja mind békés, mind háborús módon történő visszaszerzésének szándékát, illetve lehetőségéi. A kárpátaljai magyarok javarésze teljes értetlenséggel, sőt felháborodva értesültek erről a szerződéskötésről, amely azóta is széles körben beszéd tárgya. Fentiek figyelembevételével erről a szerződésről a nyilvánosság előtti - higgadt - eszmefuttatás nemcsak lehetséges, de már-már kötelező: az emberek, az olvasók elvárják. Nem tudok maradéktalanul azonosulni azok véleményével, akik a szerződés okán a magyar kormányt és országgyűlést határozottan elmarasztalják, mondván kiszolgáltatták a kárpátaljai magyarságot az ukrán állam kénye-kedvének. Még kevésbé értek egyet a szerződés híveivel, amikor az elmarasztaló véleményeket sommásan irredenta megnyilvánulásokként minősítik és visszautasítják. A legfontosabb kérdés nem lehet más, minthogy vajon melyik tábornak van igaza, s mit szól mindehhez a kárpátaljai magyarság. Jómagam korábban inkább rokonszenveztem a magyarországi kormánypártokkal, illetve magával a kormánnyal, mint a szerintem gyakorta indokolatlanul okvetetlenkedő parlamenti ellenzéki pártokkal; bár elismerem, utóbbiak nem egy esetben joggal fölróható hibákat róhattak - és róttak - fel a kormány számlájára. Mégis: megítélésem szerint eddig és úgy általában az MDF-vezette kormánykoalíció azt bizonyította, hogy a nemzetközi politikai realitások és erőviszonyok felismerésével lavíroz - sikeresen - a felbolydult Közép-Kelet-Európa nacionalista törekvésekkel felkorbácsolt vizein. És most itt van az Ukrajnával megkötött, tíz esztendőn át érvényes, azon túl automatikusan meghosszabbított érvényességű szerződés, amely szerintem kimeríti a pejoratívan hsználatos paktum fogalmát. A korábbi rokon- szenv bennem darabokra hullott. Nem tartom elfogadhatónak, legalábbis nem nyugtat meg ama hangoztatott, szinte belénk sulykolt állítás, miszerint ez a szerződés elsősorban a kárpátaljai magyarság és Magyarország biztonsága érdekében köttetett meg. Nézzük az állítás első felét. A közvélemény részleges ismeretében is megállapítható, Kárpátalja magyarságának semmiféle érdeke nem fűződik ahhoz, hogy az idők végezetéig, pontosabban: önnön lassú és/vagy gyors elfogyása folyamatának végpontjáig az ukrán államban éljen. Nagyon jól tudja ugyan is, hogy mindkét esetben - egyfelől a kisebbségek beolvasztására irányuló (s az ukrán legvadabb nacionalista körök hatalomrajutása esetén várható) törekvés, másfelől (jobbik esetben) az ukrán állam esetlegesen maximális jóindulatát, sőt messzemenő gondoskodását illetően - léte, megmaradása alapjaiban veszélyeztetve van; ezzel kapcsolatban az erdélyi és burgenlandi magyarságra lehet hivatkozni, ahol is a kisebbségfaló román politika, illetve a közismerten magas színvonalú anyagi jólétből fakadó szellemi restség korrodálja a nemzeti identitás tudatot és tizedeli meg állandó jelleggel az ott élő magyarokat. Melyik nagyobb vétek: ha egy felelősnek nevezett kormány és parlament erről nem tud, vagy tud, de figyelmen kívül hagyja azt? Ami az állítás Magyarország biztonsági érdekeire vonatkozó részét illeti, felettébb furcsa lenne, ha ukrán állampolgárként ehhez bármiféle kommentárt fűznék. Kárpátaljai magyarként kell gondolkodnom és megítélni a történteket. Úgy vélem, két szomszédos államközött a kölcsönös biztonságérzetet valóban erősítheti a jószomszédi kapcsolatok alapjait megteremtő szerződés. Adott esetben azonban sokkal nagyobb súllyal esett a latba, tehát érvényesült az ukrán fél érdeke. Magyarán: az ukrán állami vezetés jól tudta (tudja), Kárpátalja nem természetes része Ukrajnának, s éppen ezért szabta a szerződés megkötésének feltételéül a legtöbbet vitatott passzus ("nem is lesz") bele- foglaltatását annak szövegébe.. Ezt elfogadva, a magyar fél rossz vásárt kötött; hiszen nem egészséges jószomszédi kapcsolat az, amelyben az egyik fél ilyen engedményekre hajlandó, miközben a másik fél cserébe csak szép Ígéreteket vállal. Félreértés ne essék: eszemben sincs hazaárulás vádjával illetni Magyarország kormányát és országgyűlését. Arról azonban megvagyok győződve, hogy a szerződés megkötésével olyan politikai hiba történt, amelynek a kárpátaljai magyarság szempontjából minden valószínűség szerint súlyos következményei lesznek.
