Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-06-01 / 6. szám
1993. június AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 az események.) A fenti példát — bármennyire is visszatetsző - mégis szükségesnek tartottam megemlíteni, mint a "kivárás" tipikus esetét. Mert én magamban "kiváróknak” nevezem azokat a most ügyködő és a fórumon rizikó nélkül ágáló lelkes magyarokat, akiknek tisztességes szándékait nem vonom készségbe, csak éppen azt nem szeretem bennük, hogy két-három évtized után miért csak most fedezték fel magukban a közösség iránti buzgalmat és a magyar ügy szolgálatára való hajlamot? Mondhatja valaki: jobb későn, mint soha, de az ilyen szituáció bennem mindig azt az érzést kelti, hogy az illető óvatos volt és "kivárt". Kivárta, hogy merre dől el a világméretű játszma: megmarad-e, megszilárdul-e a kommunizmus (annak esetleg egy enyhébb, megszelídült formája, amivel még üzletelni és szót érteni is lehet), vagy azoknak lesz igazuk, akik a kommunizmus bukására esküsznek és az ellene való küzdelemre tették fel az életüket? Élek a gyanúperrel, hogy ezek a ma áldozatosnak mutatkozó jó magyarok azért nem ugrottak le évtizedekig a kerítésről, mert ki akarták várni, merre érdemes ugrani. S most, hogy mások vállalták a kockázatot és kikaparták a gesztenyét, ugrottak. Jól tették, Isten hozta őket, a segítségük most is elkél. Csak éppen több szerénységgel párosulva: mert nem tőlük várjuk, hogy feltalálják a spanyolviaszt, hiszen 15-20 vagy éppen 30 éves emigrációs tapasztalat során mi már megtanultuk a leckét és tudjuk, mit lehet, mit nem, meddig valósítható meg pld. az emigrációs egység, hol végződnek a realitások és hol kezdődik a frázisok világa. Az emigrációs közélet alakulásának, mint minden társadalmi fejlődésnek megvoltak a maga törvényszerű fokozatai, fölösleges időpazarlás azokat élőiről kezdeni. Ami egyrészt azt a gyanút is kelti, hogy aki ezen buzgólkodik, netán saját maga számára akar tőkét kovácsolni a közösségi tevékenységből. Mert - ellentétben a múlttal -- a köz szolgálata mellett (szerencsére) ma már lehet ezzel saját érdekeket is szolgálni. És ez jól is van így. Csak azt kívánom ehhez megjegyezni (visszautalva írásom első bekezdésére), hogy a szó valódi, megkülönböztető értelmében önmagában az még senkit sem tett emigránssá, hogy 1956 előtt, után vagy esetleg még később nyugatra jött s azóta itt van. Emigránsnak csak az mondhatja magát, aki e szó tartalmának megfelelően élt és viselkedett. Aki csak azért használta ki az 56 utáni lehetőségeket, vagy szánta rá magát később a disszidálásra, hogy idekint a saját életét, karrierjét építse, az még nem emigráns. Még akkor sem, ha most egyszerre felfedezte magában a hajdani szabadságharcost... Példák nélkül, szigorúan általánosságokban beszélek, hiszen nem akarok senkit sem megbántani, mivel minden segítő kézre szükség van. Igen, szükség van, mert kevesen vagyunk - ilyenkor szokták Széchenyit idézni, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátani --, borítsunk hát fátylat a múltra, felejtsük el, ki hogyan viselkedett eddig és fogjunk össze a közös munka, a közös célok érdekében. Közös munka, közös célok. Igaz is: gondolkozott már valaki azon, hogy mik azok? Hogy mi az a munka, amit elvárnak tőlünk? Nem árt itt megállni egy percre és higgadtan megfogalmazni azokat a feladatokat, amik (még) várnak az emigrációra és pontosan definiálni azt, hogy miben, hol és mit tudunk segíteni? De szólamok nélkül, mert az nem program, hogy "önzetlenül dolgozunk a magyarság érdekében" vagy "áldozatos munkát végzünk a magyarságért". Ezek nem megfogható dolgok. És főleg nem produktívak. Éppúgy nem jelentenek semmit, mint a számokkal való dobálózás: ennyi és ennyi szervezet, egyesület, szövetség és csúcsszerv megbízottai ültek össze, hogy képviseltessék magukat ilyen intézőbizottságban, olyan munkacsoportban. Ez eddig csak fontoskodás, önmagáért való nyüzsgés, ami csak azt bizonyítja, hogy mindig voltak emberek, akiknek gyüjtőszenvedélyt adott a Jóisten: van aki bélyeget, van aki gyufaskatulyát és van aki egyesületeket gyűjt s azokat számolgatja. De a szám önmagában még semmit sem jelent. Ami jelent valamit, az a tartalom, a munka, amit az egyesületek összefogása révén mondjuk egy kongresszus, egy kerekasztal-konferencia produkálni tud. Mert nem elég az, hogy időnként összejövünk, meghallgatunk pár hangzatos felszólalást, cirkalmas beszédet, aztán mindenki szétszéled és megy a saját dolga után. És a következő összejövetelig megint nem történik semmi. Akinek van némi gyakorlata az egyesületi életben és valami tapasztalata a közösségi munkában, az ismeri ezeket a jelenségeket. Ahogy egy csecsemőnek minden régi vicc új, úgy biztosan most is akadnak jóhiszemű kezdők vagy jószándékú amatőrök, akiknek végig kell járniok ezt az iskolát, ahhoz, hogy megtanulják, mik az ilyen kezdeményezéseknek a korlátái, illetve lehetőségei. Megint csak hangsúlyozom: nem akarok negatív lenni és idealista lelkesedéseket lehorgasztani, de maradjunk a realitások talaján. Annak messzemenő elismerése mellett, hogy szervezésre, emberek összehozására nagyonis szükség van, mert a személyes kapcsolatok kiépítése, egymás véleményének megismerése, problémák tisztázása és kitárgyalása pótolhatatlan fontosságú. Csak éppen csodákat ne várjunk ezektől és ne dimenzionáljuk túl a "hatáskörünket”. Legyünk tisztában lehetőségeinkkel, azzal, hogy 1./milyen feladatok megoldására vagyunk képesek és 2./ mire predesztinálja a jelenlegi helyzet a nyugati magyarságot, végül 3./ mik legyenek mindennek a keretei? Ha erre a három kérdésre válaszolni tudunk, máris tisztább lesz a kép. Mindenekelőtt alapvető változást jelent, hogy a nemzeti emigráció negyvenvalahány éven át a megalkuvás nélküli ellenzékiség útját járta (a "kommunista rendszerrel lojális emigránsok" se hal, se hús csoportjával most nem foglalkozunk, még akkor sem, ha az apagyilkosoknak való megbocsátás tétele alapján egy levegőt kell szívnunk velük) és harcolt valami - a kommunizmus - ellen. Nem csoda hát, ha ennyi idő után nehéz átállni az együttműködésre és kemény ellenzékiség helyett kormánypárti attitűdöt felvenni. Bizonyos értelemben az emigráció a régi reflexek rabja és lélektanilag érthető, hogy azoktól nem könnyű megszabadulni. Amihez hozzájárul az is, hogy sajnos a hazai politikai helyzet nem alakul minden tekintetben úgy, miképp azt elképzeltünk, vagy az emigrá
