Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-06-01 / 6. szám
TRIANON 1920. JÚNIUS 4. ÉRTESÍTŐ XXIX. ÉVF. 6. SZÁM 1993. JUNIUS AMERIKAI MAGYAR Ára 1.50 USA dollár STIRLING GYÖRGY AZ EMIGRÁCIÓ EGYSÉGÉÉRT NEM, NEM, SOHA!-Trianon évfordulójára Ismét egy újabb évforduló, amikor a magyar tragédiára, Trianonra emlékezünk: 63 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írta alá a magyar békedelegáció a számunkra vereséggel végződött első világháborút lezáró békeparancsot, mely területének csaknem háromnegyed részétől és lakosságának jóval több mint felétől fosztotta meg a történelmi Magyarországot. Emlékezzünk! Ezen a napon csapták rá a koporsófedelet a bosszúszomjas győztesek, az antant vaksággal megvert hatalmai Nagy-Ma- gyarországra és szabadították ki a diktatúrák szellemét a palackból, amit azóta már ők is ezerszeresen megbántak. Mert ha nem rombolják szét a Monarchiát és főképp meghagynak egy erős Magyar- országot, talán sohasem kerül sor a második világháborúra és a világ nem ismeri meg sem Hitler, sem Sztálin diktatúráinak borzalmait. Ez ennek a évfordulónak az egyik tanulsága. A másik, amivel az elmúlt hetek otthoni eseményei szolgáltak: a magyar-ukrán alapszerződés parlamenti vitája megmutatta, hogy a hazai társadalom nagyrészének még ma is éppúgy fáj Trianon, mint nekünk, akik az emigrációban minden évben gyásznapot ültünk ezen az évfordulón és ébrentartottuk a reményt, hogy egyszer még helyrehozhatók Trianon igazságtalanságai. Számtalanszor idézve Deák Ferencet, aki azt mondotta, hogy amit erőszakkal elvesznek, annak visszaszerzésére még van Az utóbbi hónapokban meglepő jelenséget tapasztalhat az, aki figyelemmel kíséri az emigrációs közéletet, a nyugati magyar diaszpóra életét. (Bár sokan nem kedvelik és időszerűtlennek tartják az emigráció meghatározást, mondván, hogy a kommunizmus bukásával megszűntek azok a politikai okok, amelyek miatt sokaknak el kellett hagyniok hazájukat és most már bárki hazamehet, én mégis továbbra is használom ezt a szót. Mégpedig megkülönböztetésül. A bizonyos értelemben rangot jelentő emigráns nevet a múltban sem érdemelte ki mindenki, de voltak olyanok is, akik nem is érezték magukat emigránsoknak, aminthogy viselkedésük ellenkezett a politikai menekültektől elvárható magatartással: a kommunizmus éveiben vagy távoltartották magukat a magyar ügytől és csak egyéni karrierjükkel foglalkoztak, vagy — ami még rosz- szabb - különböző szintű kapcsolatokat létesítettek a hazai hivatalosokkal és egyezkedtek a rendszerrel. Ami - azoknak az esetében, akik otthon élték át azokat az évtizedeket — még elfogadható és érthető, de a szabad világ biztonságát élvezőktől elfogadhatatlan. Az ezektől való elhatárolódás végett használom még ma is az emigráns meghatározást, ami — eltekintve attól, hogy ma már senki sem kényszerül száműzetésben élni - politikai állásfoglalást is jelent, melynek /sajnos/ még ma is megvan a maga létjogosultsága: amíg otthon nem valósul meg az igazi rendszerváltozás, a nyugati magyarság kemény magját képező nemzeti emigrációra igenis várnak még feladatok.) Elnézést kérve az Olvasótól a rögtön az első mondatot követő kitérőért, kanyarodjunk vissza a bevezető gondolatra: mi az a jelenség, mely meglepőnek tűnhet a második világháború utáni emigráció létének negyvennyolcadik esztendejében? Nos nem más, mint az, hogy az utóbbi hónapokban valósággal megpezsdült az emigrációs közélet: egyre-másra jelentkeznek világmegváltó programjaikkal csúcskonferenciák, világkongresszusok és kerekasztalértekez- letek, mindegyik azzal a mottóval, hogy céljuk az emigráció - a nyugati magyarság — egyesítése. Mert egyiknek szervezői sem mulasztják el szavak nélkül is éreztetni: egyedül ők ismerik a varázsigét, amivel megvalósítható a negyvenegynéhány éve hőn óhajtott egység. Mondom, egyik országos emigráns tanácskozás követi a másikat, éppen akkor, amikor már meg vannak számlálva az emigráció évei. Hiszen tíz ujjon ki lehet kalkulálni, meddig maradhat még fenn az elsőgenerációs emigráció. Mert Istennek hála, ma már nem jön otthonról politikai menekült, megszűnt az utánpótlás. És ez így van jól: az emigránsok - már akik - becsülettel megtették a kötelességüket a nehéz időkben, a rájuk háruló történelmi feladatot teljesítették, egy korszak lezárult. Vagy tán mégsem? Mielőtt megpróbálnék választ keresni erre a kérdésre, hadd szögezzem le: a fenti sorokból talán szkepticizmus csendül ki, de Isten látja lelkemet, nem negatív akarok lenni e sok tiszteletreméltó kezdeményezéssel szemben, csak óvatos. Mert nem tudok hinni abban, hogy ami nem sikerült negyven évig, azt épp most tudják majd megvalósítani olyanok, akik közül sokaknak még a nevét
