Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
1993. jamuár AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 13 AZ 1992-ES HÁROMHÓNAPOS MAGYARORSZÁGI LÁTOGATÁSOM TAPASZTALATAI Három hónap egy negyed év, mely elég arra, hogy a hazalátogató magyar belelásson az otthoni politikai életben dúló harcok hátterébe. Nem csak a felszínen mutatkozó, könnyen felismerhető eseményeket veszi észre, hanem a jó levélolvasóhoz hasonlóan megsejti a sorok közötti üzenetet is. így a hátsó mozgató rugók világossá lesznek a számára. Jelenleg ádáz küzdelem dúl a kormány magyar keresztény irányzata és a jelen kozmopolita nyugat-utánzó de valóban a múlthoz fűződő kapcsolatait takargató baloldali hatalom- ratörő törekvés között. A kormány azért nem mer erős kézzel kormányozni, mert akkor azonnal rásütik a náci-fasiszta jelzőt. Ezzel szemben az ellenzék hangoskodhat ahogyan akar az erkölcsösség álszent maszkja mögül, magát mint a demokrácia igazi bajnokát tüntetve föl. Sajnos kevesen merik feltenni a kérdést, hogy a Kádár évek kiszolgálói, vagy azoknak fiai milyen szavahihatőséggel bírnak, mikor ma a szószékről a megbékélést és a civilizáltságot hirdetve lépnek a nyilvánosság elé. Az egyszerű emberek felismerik és kifogásolják ezt. De ők nem a simára fésült költők, rádió és tv igazgatók vagy filmrendezők szellemes simulékonyságával teszik ezt, hanem a proli gyerekektől megszokott hangon. Ők hangosan ordítanak, meggondolatlanságból bántó és provokatív jelvények alatt tüntetnek. így aztán könnyen lehet őket fasisztáknak, náciknak, antiszemitáknak nevezni, hiszen magatartásuk erre mutat. Pedig ez nem más, mint pont az előbb felsorolt jelzők megbélyegzésével beléjük fojtott szó haragja. Természetesen a kormány fél ezektől az elemektől és igyekszik magát elhatárolni tőlük. Van is talán egy kis réteg, mely valóban szélsőséges, de ezek megközelítőleg nem jelentenek akkora veszélyt, mint nemzeti reputációnk rombolása. A szlovák és a román nacionalisták csámcsogó örömmel ismétlik, hogy mi magunkat bélyegezzük ismét fasiszta nemzetnek. Hiába tűzik fel ezek az ifjak az "Antifasiszta - Antikommunist a" jelszót a zászlajukra, mert őszintén elítélik mindkét szélsőség elnyomó jellegét. A sajtó az "antikommunista" jelzőt azonnal azonosítja a szélsőjobbal, belefojtva a szót az ez ellen tiltakozó fiatalokba. Mert a sajta hatalma óriási. És az nyilvánvaló, hogy az úgynevezett "urbánus" réteg sokkal jobban tudja irányítani, helyesebben manipulálni a sajtót, mint a "vidékiek" iskolázatlan, kissé faragatlan, de érzéseiben hazafias tömege. Nem is mulasztja el a liberális sajtó, hogy ki ne gúnyolja a "magyarkodók" népi tömegét. Az ekkor kezdődő Magyarok Világtalálkozóját Antall József miniszterelnök nagyon találóan a falusi búcsúhoz hasonlította, melyre minden falubeli eljön akkor is ha már nem él a faluban.. A búcsú vonzása összehozza az elszármazottakat is, hogy legalább ilyen alkalmakkor kimutassák hovatartozásukat. Már ebben az időben kibontakozó volt az a tv és rádió vita, ami azóta már média-háborúvá nőtte ki magát. Ezzel kapcsolatban Tőkés püspök úr már augusztusban arra a furcsa jelenségre hívta föl a figyelmet, hogy a médiában a magyar nemzeti érzés és a keresztény életszemlélet mindig védekezésre szorul. Feltette a kérdést: "Miért?" Erre Hankis úr a tv elnöke nem tudott egyenes választ adni. Augusztus 17-én történt meg fenn a Várban, a Hadtörténelmi Múzeumban a Ludovikás zászló átadása. A zászlót Rada Tibor bajtársunk Calgaryból adta át Kéri Kálmán tábornok úrnak. Mi Ludovikások abban reménykedtünk, hogy a 20-án esedékes tisztavatáson ez a zászló is ott lesz a történelmi ereklyék között. Augusztus 19-én volt a ludovikás találkozó, mely egyben az én évfolyamomnak - az 1942-es június 18.-i avatásnak - az 50.-ik évfordulója is volt. A nagy tömegben nehéz volt találkozni a régi cimborákkal. Rekkenő volt a hőség is. A kormányzó-helyettes, Horthy István özvegye és fia is jelen voltak. A volt tisztek felállva, ovációval üdvözölték őket. Augusztus 20-án a Kossuth téren került sor az új magyar hadsereg fiatal tisztjeinek eskütételére. Sok jel mutatott arra, hogy őszinte törekvés van a tradíciók fenntartására. A régi zászlók megjelentek honfoglaló lovasoknak öltöztetett katonai kísérettel. De bizony a Ludovika hősi zászlaja hiányzott. Sikerült a háttérben húzódó erőknek ezt megakadályozniuk. Általában azt tapasztaltam, hogy zárt körben nem akadályozzák a Ludovikás, vagy akár a volt csendőrök találkozását, de a nyilvánosság előtt még mindig tudnak akadályokat gördíteni az ilyen találkozók útjába. Augusztus 22-én a média-háborúban Antall József miniszterelnök úgy nyilatkozik, hogy "...a kormánynak legalább olyan joga a nép tájékoztatása, mint az ellenzéknek saját véleményének terjesztése." Ez amiért a kormány küzd, de egyelőre sikertelenül. A Magyar Nemzet augusztus 31,-i számában egy cikk jelent meg a csendőrséggel kapcsolatban, melynek Gyurkovics Béla plébános volt a szerzője. Ez is bizonyítja a csendőrség pártatlanságát. Ez a testület nem volt szolga- lelkű kiszolgálója a németeknek, mint azt tudatosan híresztelték róla. Ennek a nemzethűségnek lett áldozata Kudar Lajos csendőr ezredes is, kit a németek végeztek ki. Emléktáblája ott van a várban a Régiországház utcában. Egy kis epizód mélyen belém rögződött. Iskolaszerek vásárlásának unalmából szabaduló, olyan tiz éves kis lurkó az üzletből kirohanva egyenesen belém rohant. Gyorsan elrebegte "bocsánat" és máris futott volna tovább, de anyja visszaparancsolta. "Lacika azonnal kérj bocsánatot a bácsitól!" hangzott a szigorú anyai parancs. A fiúcska lesütött szemmel elébem állt és hangosan mondta: "Bácsi kérem tessék megbocsátani." Megborzaltam a haját és mosolyogva annyit mondtam, "máskor vigyázz jobban". Közben eszembe jutott, hogy hány kanadai anya parancsolta volna vissza szeleburdi fiát? Nem sok. Sajnos az ellenkezőjére is volt példa. A paksi Halászcsárdában például a pincér teljesen ignorálta az asztalunkat, mert sem én sem feleségem nem rendeltünk szeszes italt. Mikor befejeztük a vacsorát többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó a számlát hozni. Ezzel lehetetlenné tette, hogy távozzunk, bár én egy telefonhívást vártam. Végre a főnöknek szóltam, aki asztalunkhoz rendelte a kelletlen pincért. Én, szokásom el
