Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1993-04-01 / 4. szám

12

AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ

1993. április

rációs kiállítás anyaga a Budapesti Történeti Múzeumból.-Az cmigrációs múzeum helyiségei a népfőiskola épületében vannak, s hamarosan a Budapesten látható gyűjtemény jelentős részét átszállítjuk ide. Itt állandó kiállításon nézhetik meg az érdeklődők. Megható, mennyi felajánlás érkezett külföldön élő honfitársainktól: számtalan iratot, dokumentumot, képet, tárgyat küldtek.

—Ha Lakitelekről beszélünk, nem lehet megkerülni a Magyar Demokrata Fórum jövőjét sem. Ön hogyan látja, kilából a párt mostani válságából?-Hacsak az újságokból, a rádióból és a televízióból értesülnék az MDF helyzetéről, akkor ugyancsak kétségbe kellene esnem. Én viszont jól tudom, amiről írnak, az csak felszín. A háttérben, ha nem is látványosan, nagyon alapos és következetes szervezőmunka folyik, s úgy gondolom, az elkövetkező hónapokban az MDF legértékesebb része kerül az előtérbe. Hitem szerint olyan programot képes megfogalmazni az MDF, amely alkalmat ad az új választásokra való felkészülésre. E választások már más történelmi helyzetben szerveződnek majd, mint 1990-ben.

ILLÉS SÁNDOR:

FÉLREVERT HARANGOK

Levelet kaptam a napokban a messze Arizónából. Egy falumból elszármazott régi ismerősöm írta, a vörös hajú Ági, ahogy mi gyerekkorunkben megilletődve neveztük. A szépségétől illetődtünk meg, a felsőbbrendűséget csodáltuk. Vörös hajának lángszerű libbenését még ma is látni vélem, kerékpáron igyekezett a teniszpályára a drága ütővel a kormányra akasztva, mi meg mentünk apámmal a szekéren kapálni a határba.

Nos, ez az Ági, ez a volt tündér, aki közben férjhez ment és Arizónába került, leült egy délután a kerti asztalhoz, a pálmafa alá, és levelet írt nekem. "Kezembe került egy ottani újság és megdöbbenéssel olvastam, hogy félnek a Vajdasági magyarok. Csak azt nem tudom mitől? Döbbenten olvastam a cikket, s nem értem... Hát mitől félnek?"

Nem tudom, milyen messzire tekintsek vissza a történelemben? Talán a törökök elől menekülő szerbek idejére, amikor Mária Terézia megengedte, hogy a hazánkba érkező menekültek letelepedjenek Bácska gazdag földjén. Azzal, hogy amikor a veszély elmúlik, s a törökök visszavonulnak a Balkánról, ismét hazatérhessenek, anyagiakban és szellemiekben is gyarapodva. A törökök elhagyták Európa déli részét, a szerbek itt maradtak, s amikor 1848-ban a forradalom idején megindul a magyarok ellen Jellasics serege, akkor megtámadták és felgyújtották a magyar falvakat. A mi szülőföldünket is, Ágika, Temerint. Porig égett. S amikor újra benépesítsék a tájat (főleg Jászságból odaköltöztetett nincstelenekkel), az volt a kikötésük, hogy csak úgy telepedhetnek le Temcrin határában, ha ott szer- bek nem építenek házakat. El is vonultak Gyurgyevóra a még ott élő szerbek, így vált Temerin tiszta magyar

községgé. Még annyi a történelemből, hogy a szomszéd Járekon már nem németek élnek, mind elmenekültek, bosnyákok (szerb bosnyákok) települtek szép tornácos házaikba. És Temerin meg csak 48 százalékban magyar, ide is olyan sok szláv lakost telepítettek le, s még ma is folyik az etnikai csata, az újabb szerb háború menekültjeit is ide szeretnék telepíteni. Magyar házakba. Mert sok magyar házból elmenekültek a fiatalok. Elűzte őket a háború rémsége és bizonytalansága. Hordták csak a behívókat, újabban már éjszaka is megzörgetve a kapukat. S alá kellett írni a magyar behívottnak, hogy ő önként jelentkezett a hadseregbe. Kivitték az újoncokat a harcvonalba, ott gyakran szembetalálták magukat a túloldalon harcoló, Horvátországhoz behívott magyarokkal. Testvér testvérre lőtt. És érkeztek haza majd minden nap a koporsók a "hősi" halottakkal. Elgondolkoztam legutóbb azon, vajon hogyan találnak haza ezek a koporsók a "hiába meghalt hősükkel", mert amikor még elmentek, Bácskertesnek hívták a falujukat (ma Kupusina), vagy Felsőhegynek (ma Gornyi Breg), mert amig a szer- bekért, a nagy Szerbia álmáért áldozták életüket, a szerbek megtiltották a magyar helységnevek használatát, Újvidékből is Növi Sad lett.

Egy ifjú jött hozzám a múltkor, panaszkodott, de biztatott is. Azt mondta, hogy ők összefogtak a faluban, s a fiatalok közül valaki majd felszalad a toronyba, és meghúzza a harang kötelét, ha valami baj fenyegeti a falubéli magyarokat. Már hallom is kongani éjszaka a nagyaharangot, amelynek olyan ismerős a hangja gyerekkorom óta. Bimbam. Kiáltozik majd, veszélyt hirdetve, de vajon ki hallja meg? Meddig ér el a hangja az éjszakában? És csak a történelmet ismerők tudják, hányszor kongott már a harang veszélyt jelezve a vak magyar éjszakában? És akik hallották, vagy akiknek hallani kellett volna, betapasztották fülüket is, hogy ne hallják.

Mit mondjak még otthonról? Azt, hogy amikor hazamegyek (egyre ritkábban), akkor csak szerb szót hallok az utcán, azt az artikulátlan balkáni kiáltozást, amit megszoktam már diákkoromban. És ugyanazzal a pökhcndiséggel találkozom. Olykor valóban úgy érzem, hogy homlokomon a bélyeg, amit rásütöttek igazságtalanul. Mert mi mindig csak haltunk és vesztettünk. És azért kell most félnünk, mert talpra tudtunk állni. Meg talán azért, mert az igazság mindig félelmetes, ha kimondják.

De félelem és félelem között óriási a különbség. Arizónában félnek attól, hogy az új elnök felemeli az adót. Meg hogy pang az üzlet. A férj eddig 200 dollárt is megkeresett naponta, az idén januárban csak 90 dollárt. Iszonyat. De nem ez az igazi, életet riogató félelem, hanem az ott délen a Vajdaságban, a magyar falvakban, ahol a házak udvarán kézigránátok robbannak napról napra, ahol minden szerb házban fegyver van, géppuska. Ahol elviszik a fiatalokat éjszaka, lopva.. Ahol attól kell tartani, hogy egy szép napon az etnikai tisztogatás ürügyén elviszik az őslakosságot. Hogy hová? Miért? Ezt Arizónában nagyon nehéz megérteni. Csak azok fogják fel a veszélyt, akik itt élnek, akik szövetkeztek, hogy majd félreverik a harangokat. (Magyar Nemzet)