Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-04-01 / 4. szám
8 Amerikai Magyar Értesítő 1992. április kis szalonnája még van a házmesternétől, a tej meg nem fontos, kibírja nélküle. Pali fontosabb. Üres kézzel mégsem mehet beteglátogatóba... Két zsebébe tette a két narancsot. Ehhez nem járt zacskó, csak a markába nyomták. Hazament és a konyhaszekrény egyik sarkából kivett egy fehér papírzacskót. Azok közül, amelyekben a havi egyszer vásárolt kifliket szokták adni. Ez a nyugdíjnap utáni volt, az egyszeri ünnepnap. Akkor mindig lement és vett magának öt darab friss, ropogós kiflit a tej mellé. Aztán már mindig csak kenyeret. A zacskókat összehajtogatta és elrakta, ahogy a feleségétől látta. Minden jó valamire, nem lehet kidobni. Lám, most is jó, szebb ez a fehér zacskó, mintha barnáért fizetett volna a zöldségesnek. Igaza volt az asszonynak, csak meg kell szárít- gatni egy kicsit, meg kiszellőztetni, mert nedves. A falaktól... Kitette a narancsokat az asztalra és elégedetten elmosolyodott.- No, Pali, még szerencsés is vagy, hogy beteg lettél - gondolta --, most narancsot is ehetsz. Máskor úgysem e- szik. Ő sem... Nézte a két, szép mosolygós gyümölcsöt. Illatuk lassan betöltötte az egész kicsi szobát. Még az évtizedek alatt soha meg szokni nem tudott doh bűzét is elnyomta. Néha megnézegette a papírzacskót is, szárad-e. Megszagolta azt is, de már annak is csak narancsszagát érzett. Végre eljött az elindulás ideje. Beletette a zacskóba a két kerek labdácskát, és mielőtt behajtotta volna a zacskó száját, még utánuk nézett. Úgy látta, ott még szebbek, a fehérben élénkebb színűek és illatosabbak is. Elégedetten indult a kórház felé. A harmincötöst hamar megtalálta, Palit is, amikor óvatosan benyitott. Éppen az ajtó melletti ágyon feküdt. Láthatóan nagyon megörült öreg barátjának. Gyorsan hellyel kínálta, mert félt, hogy az ágya mellet álldogáló széket elviszi valamelyik társa látogatója, hiszen tízen feküdtek a kórteremben és mindenkihez sokan jöttek. Lám, ő sem maradt egyedül. János elfáradt hozzá...- Narancs? Nekem narancs? — csodálkozott az öreg és nem tudta összefogni száját az örömtől. Csak mosolygott, hol a kinyitott zacskóba kandikálva, hol Jánosra, aki ettől nagyon büszkének és boldognak látszott. Elégedett volt, jól választott.- Igazán ilyenre költöttéi? És kettő - állapította meg Pali, aki ezen nem tudott napirendre térni. Nem minden nap fordult vele elő ilyen. Legszívesebben azonnal megette volna, pedig nem volt mohó természetű, arról régen leszoktatta az élet, de aztán eszébe jutott, hogy ez a János is régen nem ehetett már ilyen luxuscikket, így hát azon gondolkodott, hogyan adhatná neki vissza az egyiket, hogy meg ne sértse. Amíg ezen töprengett, János rákezdett mondókájára, mintha csak a pádon ülnének, szokott helyükön és mintha meg sem szakadt volna a beszélgetés néhány napp.al ezelőtt.- Lásd be, hogy igazam van. Réges rég mondom, hogy nemcsak a főbűnösöket kell elmarasztalni. Az írókat is. Az írók is kérjenek bocsánatot, mert gyávák voltak! —' De János, hát lásd be, hogy nem írhatták meg az igazat...- Nem írhatták meeeeg??- Úgysem adták volna ki, mégha le talán nem is csukták volna őket, azokat, akik később próbálkoznak. Senki sem adta volna ki, nem adhatta volna... János dühüsen koppantott botjával, ahogy ott a téren is nyomatékosítani szokta mondandóját.- Nem érted! Hát nem érted? Nem az a bajom, hogy akkoriban nem adták ki. Persze, hogy nem! Ki adta volna ki? Aczél? Vagy Marosán? Vagy az ávós irodalmi vezérek? Meg a katpolos kiadóigazgatók? Nem adták ki! Hát persze, hogy nem - koppantott újra mérgesen a kórtermet betöltő zsivajban. - De most kiadnák! Már régen kiadnák, csakhogy nincs mit! Érted már? Az a bajom, hogy nincs mit. Egyik sem írta meg, akkor. Akkor frissiben, akkor, amikor még dicsőség volt a harc. A fióknak, a padlásnak, a dugdosásnak, akárminek. Titokban. Hogy most csak elő kelljen venni: uraim, itt van a forradalom és szabadságharc igaz története. A hősökről szóló regény. Az elesettekről. Történésekről. Hogy az ilyen csirkefogó, gálád anarchisták kezébe lehetett volna nyomni: ezt olvassátok! Ezen nevelődjetek! Ez az ötvenhatos dicsőség. A nagyregény, a világraszóló. Vagy a nagy eposzokat, verseket... De nincs semmink. Nincs mit a kezükbe adni. Nincs mit kinyomtatni. Szegényebbek vagyunk, mint akkor voltunk. Gyávák voltak... Féltek... Pali arra gondolt, hogy barátjának talán megint igaza van, hiszen 1848-49 után, Arad és Világos után sem lehetett, de amikor már lehetett, volt mit. Azért emlékezhetünk rá most is büszkén, dicsőségesen. De sok fiatalnak adott később becsületet és szép életcélt az akkori hősiesség, de sokan tanulhattak abból hazaszeretetet. Akkor volt Jókaink, ma meg még Rákosi Viktorunk se...? Voltak legendák és történetek, nagy művek. De ötvenhat?- Igazad van, János. De ezen már nem segíthetünk. Ez nem olyan forradalom volt...- Nem-eeee?! - kiabálta az öreg, amitől barátja egészen megijedt, hiszen ő nem úgy értette, csak hát Haynau különb volt idegen létére, mint Kádárék. Habár, ezek se voltak magyarok.- Ne izgass fel engem, nem szabad - találta ki nyugtatóul kétségbeesettségében Pali, s ettől János is észbekapott, lecsillapodott, már-már szégyenkezett, amiért kárt okoz barátjának.- Tudod mit? — prábálkozott Pali levezetni az általa is jogosnak érzett haragot. - Inkább együk meg az egyik narancsot. Együtt. A másikat meg elteszem, mikor legközelebb jössz... Addig meg illatozik itt nekem, mert bizony rég nem szagoltam ilyet. János tétovázott. Szégyellte volna beteg barátja elől elenni a finom gyümölcsöt, aminek már ízére se nagyon emlékezett, meg kívánta volna is, így halványan bólintott. A narancsot ő pucolta meg, lassan, komótosan. A héját az éjjeliszekrénykére rakta, nagyon sajnálta volna kidobni.- Azt meg vidd haza te. Elveszi egy ideig a dohos szagot. Meg rágcsálni is nagyon jó, ha keserű is egy kicsit..., mégiscsak naracshéj... Örült az ajánlatnak. Itt úgyis csak a szemétbe dobnák, Palinak meg ittmarad a másik szem. Azt is szagolgathatja.
